Három nap

Fotó innen.

Nálunk kicsit hosszabb volt a szünet (a szabi), mint általában, amit szerintem én például baromira megérdemeltem.
Persze ez nem azt jelenti, hogy csakis azt csináltam volna, amit akarok; itt tornyosult rengeteg dolgozat, írtam egy recenziót, korrektúráztam egy cikkemet (évi egy szakpublikáció, még nincs kész a korrektúra, de szerencsére nem voltak olyan arrogánsan kemények velem, mint legutóbb). Érdekes ez a szakma, sokszor érzem azt, hogy önigazolást kereső írni-olvasni tudók keresnek valamiféle elismertséget ismeretlen (nyugat)-európai szakfolyóiratokban, a megjelenésnek mindenki örül, kiposztolják a facebookra, aztán elmúlik az eufória.
Én is ezt fogom csinálni.
Simán örömet okoz. Olyan, hogy nemzetközi karrier, ezen a téren szerintem nem létezik. Ahogy öregszem, azt is egyre inkább látom, hogy egyrészt nagy a kontraszelekció, másrészt fontos, hogy kinek a kutyájának a kölyke az ember. Hát köszi, de nem. Vagy nem úgy.

Arra azért rájöttem, hogy sokkal kényelmesebb lenne, ha hét közben nem látnék ennyi embert, mint amennyi általában jut. Mert az életemnek ezen a másik területén sem akarok versenyezni senkivel.
Mindenkinek jobb, ha én többet vagyok itthon: jókat főzök, rend van, és értelmes dolgok jutnak eszembe. Alaposabb tudok lenni. Nem ébreszt fel hajnalok hajnalán a kötelességtudat, mert tudom, hogy mindenre van idő.
Így, ahogy most van, csak azt érzem (itthon is, a szabik alatt is), hogy egyik feladatból esem a másikba, és a különbség tényleg csak az, hogy melyiket élvezem és melyiket nem annyira.

Más.
Holnap választások. Én még nem döntöttem el, hogy a listán kire szavazok, de nem is különösebben próbálok tájékozódni. Majd a fülkében eldöntöm.
Inkább azon gondolkodtam, mit látok most, és mitől változhatna ez a helyzet.
Motiválatlanságot, kiégettséget látok csaknem mindenhol.
Van kb. negyven egyetemista dolgozatkezdeményem, azokat javítom, borzalmasan szarok. Nem azért szarok, mert az érdekli őket, ami (számítógépes játékok, sorozatok, social media), hanem mert kritikátlanul, gondolattalanul írnak mindenről. (Persze a témaválasztás is érdekes, nyilván itt visszajön minden, amibe menekülnek csak hogy ne kelljen a valósággal, a mi valóságunkkal találkozniuk. Hogy ne kelljen elfogadni, hogy ez az ő valóságuk is.) Ha pedig bírálok, megsértődnek. Akkor is, ha érezhetően jóindulattal teszem. Hiába készítem a sok segítséget, töltöm fel őket, írok erről e-mailt, nem akarják megnézni. Magasról tesznek az erőfeszítésre és a felajánlott segítségre is.
Hogy ez miért baj? Hát, mert ők a jövő felnőtt generációja. Ők lesznek szülők, tanárok, médiaszakemberek, politikusok. És buták maradnak. Az egész ország elbutul.

Nemrégiben a feminizmusról volt egy óra, az egyik csoportban sok lány, kevés fiú, a másikban fordítva. Az egyikben egész jó kis párbeszéd alakult ki, a másikban semmi. Csak azt látom, hogy a srácok többször összenéznek, vihognak, de nem mondanak semmit. Egy ponton már nem bírtam, és megkérdeztem, mi folyik itt, miért nem beszélnek, hiszen azért vagyunk itt, hogy akár a bíráló véleményeket is ütköztessük (különben is elég toleráns vagyok, a legnagyobb örökségen sem húzom fel magam, nem is nevetem ki). A megszólított srác azt mondta, nem szeret erről, beszélni, mert erről mindenki mást gondol, és ez kellemetlen.

Itt tartunk.
Ha valaki mást gondol, és azzal vitába kell szállni, az kellemetlen.

Mondjuk a feminizmus kapcsán egy cseppet sem csodálkozom. Mostanában többször is vitába keveredtem olyanokkal, akik a feminizmusnak (vagy inkább feminista kritikának) csak valami leegyszerűsített verzióját használták (vö. férfigyűlölet), az ügynek ráadásul sokat ártanak azok a konzervatív amerikai médiasztárok, youtoberek és kommentátorok, akik nagyon szakszerűen tudnak feminácizni. Ilyen fogalom a feminizmusban persze nincs, radikális feminizmus, az van, de az megint más. Meg persze vannak ostoba nők (és férfiak is persze), akik feministának mondják magukat.
Nem erre akartam kilyukadni (bár tegnap gondoltam, írok egy külön posztot erről*), hanem arra, hogy ömlik az információ, és nincs senki, aki megmutassa, hogy kéne válogatni.
Ez igaz a politikára, és igaz az élet apróbb szegmenseire, mint például egy egyetemi szeminárium.
És amikor az ember adna némi útmutatást, akkor az van, hogy az nem kell, mert érdektelen és mert túl sok energia.

Hogy keretes szerkezet legyek, visszakanyarodok oda, hogy tegnap azt éreztem, ha többet lennék itthon, ha több időm lenne, tudnék ezen valamennyit segíteni.
Mint ahogy ma megcsináltam a szép, nett, logikus és használható segédanyagot az esszéíráshoz, tudnék ilyet csak úgy, a normális és árnyalt gondolkodáshoz is.
Aztán azt se nézné meg senki.

--

*Később azért lehet, hogy lesz még poszt ebből.