Csak

Amellett, hogy nagyon örülök a hónak és a gyönyörű, csendes későtélnek, ez fárasztó is. Van egy elméletem arról, hogy az ember hidegben sokkal több energiát éget, ezért hamarabb elfáradt, viszont sokat eszik és ettől eltesped, aztán mennyire nehéz már visszafordítani mindezt tavasszal, ami azt sem tudjuk, mikor kezdődik.

Én nem vagyok "rendes tanár", szoktam volt mondani, és ez azt jelenti, hogy nem vagyok hajlandó felfeszülni a szivárványra a munkám miatt, már rég megtanultam, hogy vannak sokkal fontosabb dolgok, amiket lényegesen szarabb lenne rosszul csinálni vagy elhanyagolni. Aztán közben mindig kiderül, hogy ettől a fixa ideámtól függetlenül egész tisztességesen végzem a munkám, pedig valahol ott motoszkál a fejemben, hogy nem innen szeretnék nyugdíjba menni.

Az első félév hihetetlen hosszú volt, a második meg nagyon rövid, főleg a végzősöknek, akiket--hatodik magyartanárukként--gatyába kell ráznom. Nem egyszerű feladat, mert a széplelkű, rendszerben gondolkodni nem tudó, nyafka elődeim örökre kiirtották belőlük a magyartanár és az irodalom iránti bizalmat és érdeklődést. Olyan vitákba kell bocsátkoznom velük, amiket rendszerint már lemeccsezünk kilencedikben ("Minek kell ez nekünk, tanárnő?" "Mi értelme van az irodalomnak?" "Minek olvasunk ilyeneket?" "Hol érdekel engem az, hogy mire gondolt a költő?"), kipróbálják rajtam az összes módszert, ami a tavalyi, 25 éves elődömnél bevált. Nálam persze nem válik be, buktattam is, hármat. Surprise-surprise. Az alsóbb évfolyamok sem másabbak, illetve ott még megnyugvással tölti el őket a tudat, hogy végre belépett az életükbe egy stabil ember. Kérdezgetik, ugye maradok-e. Ugye én már nem fogok sehova menni, amíg ők le nem érettségiznek.

Maradok, persze, sőt, ebben a tanévben még egyetlen napot sem hiányoztam, szerintem járna nekem valami plecsni is év végén. A pedagógus mártírhalál nevű háromperces abszurd itt is dívik egyébként; dramaturgiailag ezt úgy lehetne körülírni, hogy bejön a tanár, körülnéz, hogy elegen látják-e, majd fennhangon siránkozásba kezd, mennyire beteg/rosszul van/elege van/túlterhelt, elmeséli mennyi kávé/nyugtató/fájdalomcsillapító/pálinka kell neki a napi túléléshez, fenyegetőzik, hogy nyugdíjba megy/táppénzre megy/emigrál/felköti magát, majd, miután nyugtázta a figyelmet, kimegy.
Ők azok egyébként, akiket a tanítási szüneteket wellnessben meg a hegyekben töltik. Meg a tengerparton. Nem, nem azzal, hogy a második, harmadik, sokadik munkájukat végzik otthon, de meg nem is azzal, hogy pl. a beteg/idős anyjukat hordják bevásárolni. Hát ez van.

Azt veszem észre, hogy ezeknek a gyerekeknek úgy hiányzik a normális ember az életükből, mint a levegő. Nem elérhetetlen elitizmusra vágynak, nem haptákban akarnak állni, nem adatokat akarnak magolni a semmiért, hanem emberekkel (!!) szeretnének beszélgetni (!!). Ezért aztán kifejezettem örülök, hogy M. is talált másik állást, mert majd meglátja, hogy a generáció egészének kell a segítség, sőőőt, a burokban felnőtt fiatalok sokkal nehezebben döbbenthetők rá arra, hogy az élet nemcsak elvárásokból, százalékokból, számokból és megfelelésből áll, hanem mi mind egy csapatban játszunk.
Próbáltam már diákot hajnali tanulásról eltéríteni, miután láttam, hogy egy paraszthajszál választja el a kiborulástól, és hallgattam meg történeteket nemtörődöm apákról, nagyszülők által nevelt gyerekről, akit visszatoloncolnak az anyjához, amint elmúlt 18 éves, láttam nagyon káros vallási fanatizmust, gátló önbizalomhiányt és szabálytalanul viselkedő, ezért kirúgással megfenyegetett tehetséges diákot. Mindenhol elkél a segítség, ez a nagy tanulság nekem.

Mindeközben...
A Nemzeti Színház drámaversenyén kb. 8 csapatom indult. Ügyesek nagyon; persze tudom, ki vállalta azért, hogy kibújjon a drámaóra követelményei alól, de ők majd szépen kihullanak.
Kurva vicces lenne megnyerni, és jövőre ott ülni a zsűriben mondjuk az Udvarossal... Ügyesek, és nagyon lelkesek. A többség.

Megbetegedtem. Lásd a fenti sorokat a tanármártírokról, akik összeköpködik a szótlan kisebbséget.

Bejutottam a KÁVA pedagógus workshopjára, amire végül is nem mentem el, mert képtelen a közlekedés Budapestig, leesett az ónos eső, és az energiaszintem--minden beszedett vitamin ellenére--low level. Megígérték, hogy a legközelebbi időpontot is elküldik, és azon, ha beledöglök is, ott leszek.

Életem első regényfordítása után elvállaltam egy rajzolós könyvet, most pedig egy tininaplót fordítok (vagy nem tudom, mi ennek a műfajnak a neve). Karrierem felfelé ível, úgy érzem. Sebaj, a tiszteletpéldányoknak legalább könnyebben találok gazdát, mint a regény esetében...

Sajnos alig van időm edzésre járni. Ez most nem túl intellektuális, de engem azért zavar. Itthon persze próbálok sportolni, de az új munkahely fizikailag sokkal jobban igénybe vesz, mint gondoltam. Ja nem, inkább a sok többi dolog. Tizenötezer+ lépés (vö. lépésszámláló) után nem biztos, hogy elindulok edzésre. Sajnos. Persze biztosan lehetne ez a legfontosabb, és akkor elégedettebb is lennék magammal, de sajnos komoly igényeim mutatkoznak arra is, hogy olykor-olykor elolvassak egy-egy könyvet.

Ja, láttam a Call Me By Your Name-et. Meg kell mondjam, a Három óriásplakát... filmként sokkal jobban megfogott, viszont André Aciman könyve nagyon bejön, az E/1. narrációt nem tudta visszaadni a film, de persze értem, hogy az olaszországi helyszín megkívánta a vizuáliát. Csak hát sajnos ez egy személyes történet, a film meg külső szempontból narrál -- szerintem. Ha elolvastam a könyvet, lehet, hogy írok még erről.

Egyszer csak nyár lesz lassan... de addig még lesznek képek a befagyott Balatonról.

Ezt a zenét a diákjaim mutatták. Azt hitték, kiakadok, de csalódniuk kellett.