Touch

Van egy lány az iskolában, régóta szimpatikus, már öt éve tanítom. Kilencedikes korában az emo kultúráról tartott előadást, nagyon megfogott a bátorsága, mert tudta, hogy ki fogják cikizni miatta. Így is lett. Akkor írtam is róla egy posztot, majd belinkelem, ha megtalálom a halott freeblogban (vagy az archívumban)....
Most végzős. Azt hiszem, óvónőnek készül.

Volt vele az öt év során minden, emo, "önvagdosás" (fizikai jeleit nem láttuk soha, csak elmesélte) és öngyilkossági témák (ez utóbbi kettőt én mindig is póznak véltem, és, mint utóbb kiderült, azok is voltak), versek, novellák, regények (elég szarok), de mindegy, egy nagyon helyes lányról van szó, nem is buta. Ami a hátterét illeti: apa (úgy tűnik, épp kapuzárási pánikkal), anya, zseni báty (aki szerencsére jó fej és jó barát), aki valami szuper egyetemen érvényesül éppen.

Az van, hogy a lány folyton a verseit mutogatja több tanárának, többek közt nekem, de olvastam már regényét és novelláját is, hát mit mondjak, borzalmasak. Jelenleg ott tartunk, hogy minden irodalomóra végére ír egyet, amit óra végén odaad. (Épp József Attilát tanítok...) A versek mindig szerelmes témájúak, alanyuk-tárgyuk egy lány. Tökre egyszerű, érzelmes sorok, olyanok, mint egy tininapló, kötetbe nem tenném őket. Olvasottság meg gyakorlat nem nagyon van mögöttük, csak érzelmek.
A reakcióim egyszerűek, "tanárosak", főleg a rímekre meg a prozódiára, illetve a szóhasználatra vonatkoznak. Látom, hogy ez zavarja, de nem teszek mást. Nem dicsérem, nem mondom, hogy mennyire rosszak, egyszerűen csak megköszönöm őket. Voltak nekem is verseim, novelláim, naplóm (ez még mindig megvan, de azóta sem mertem elolvasni), de soha egyiket sem szántam a publikumnak.

Miután minden óra végén kapok egy verset, egyszer csak felajánlom, hogy beszélgessünk inkább. Illetve: ha úgy gondolja, szívesen beszélgetne velem, megtalál, ha szeretne. (Titkolt szándékom az is, hogy ne kelljen a borzalmas verseket elolvasnom újra és újra....) A dolgot húzzuk pár hétig, majd aztán a sokadik verset is elolvasva azt mondom, okés, de már sosem dumálunk? Mire lefixálunk egy péntek délutáni időpontot.
Tudtam persze, miről fogunk beszélgetni, furán is érzem magam kicsit, de valahogy úgy éreztem, ez kell. A versek, a jelek, szóval sosem tartottam magam nagy pedagógus egyéniségnek, de ha már van egy dolog, amiben úgy tűnik, csak rám lehet számítani, amiben potensnek érezhetem, magam (és pont ráérek), akkor miért is ne.

Felmegyünk a volt iskolapszichológus szobájába (igen, volt ilyen, amíg volt), azt mondja, ó, volt már itt dolga, itt zsarolta meg az osztályfőnöke és az ighá, hogy szólnak az anyjának az állítólagos önvagdosásról meg a történetei témájáról (mert egyik sem ismerte fel, hogy ez inkább póz, ugye). És akkor belekezd, hogy hát az van, hogy ő öt hónapja egy lányt szeret, igaz, próbálkozott fiúkkal is, de nem ment, és amikor ez kiderült számára, rögtön elmondta otthon.

Apukája állítólag két napig gondolkodott, majd annyit mondott, oké, de akkor most nekem nem lesz unokám? A báty teljesen jó fej, anyuka viszont először nevetett, hogy ez tán valami vicc, majd kiborult ("undorodom tőled", mondta), jelenleg pedig jégen van a téma, azaz, amiről nem beszélünk, az nincs. A lány azt mondja, nem hozza fel, mert anyukája épp suliba jár munka, ne legyen még nehezebb neki. A barátnőjével azt hazudják, csak barátok, eltiltva nincsenek egymástól, mert káros következmények nincsenek, a tanulásra és a kedélyállapotra jó hatással van, de ha felmerül a kérdés, hogy ugye csak barát, a válasz igen.

Nehéz úgy tenni, mintha az ember teljesen kívülálló tudna maradni, de a retorikám remek.
Elmondom, hogy szerintem nagyon bátor volt, és a dolgok idővel majd tán megoldódnak. És hogy igazából nekem nem az volt fontos, hogy az érzelmeiben meg a kapcsolataiban turkáljak, hanem arra voltam kíváncsi, azért aggódtam, hogy az ő lelkében ez az egész okoz-e bűntudatot, rossz érzést, kárt. Azt mondja, sokszor gondolt rá, hogy tán "normálisnak" kéne lenni, de nem megy, mert rájött, hogy nem tudja irányítani.  Gondolt rá, hogy az anyukája miatt próbál kamuból fiúkkal járni, de ezt elvetette. És nem akar a családjával konfliktus, mert egyrészt velük él, másrészt mert szereti őket.

Nem irigylem ezt a lányt, nem a könnyebb utat választotta. A dolognak nem arra a részére gondolok, amelyik vonatkozásában nem tud választani, hanem arra, ahogy ezt az egészet kezeli a családja és a világ felé. A legnagyobb bánata, azt mondja, az, hogy nem tudja megmutatni a világnak, hogy mennyire boldog. 18 éves, és borzalmas számára, hogy a hozzá hasonló korúak úton-útfélen smárolnak, és kézen fogva mászkálnak.
Meg persze az anyja.
Ezek az anya-ügyek végigkísérik az ember életét, de tényleg. Csak szurkolni tudok, hogy ne az élete legjobb húsz-harminc éve menjen rá, hogy ezt lerendezze. Így azt mondtam, tojni kell rá, hogy anya lelkileg hogy küzd meg a dilemmával, az embernek egy ilyen helyzetben pont elég a saját meghasonlottsága, akkor is, ha ennek csak egy szikrája van meg a fejében. És ha magunkat sikerül rendbe rakni, olyan nagy baj nem lehet.
Miért, komolyan, miért kell tinilányoknak azon aggódnia, hogy az anyukájuk hogy érzi magát a lelkében, az életében, a bőrében 40+ évesen? Pont elég nagy szívás az élet 18 évesen amúgy is... Főleg így, főleg most, főleg itt, ebben a hazában.

Azon gondolkodom, jót tettem-e. Elképzeltem egy eljövendő fogadóórát, ahova bejön az anyja (akit egyébként négy év alatt egyszer sem láttam), és megvádol, hogy bujtogattam ellene a lányát. És természetellenes életformára buzdítottam. Bár az ilyen "undorodom tőled" anyák biztos nem tesznek ilyet, hiszen az valaminek olyasminek a beismerése és felhánytorgatása, amiről amúgy nem beszélnek, ezért nincs.

Istenem, annyi dolgunk van még.