Az ételliftet kellett elolvasni, de persze nem tették, istenem, mintha otthon lennék, a középiskolában. Csak hát ezek egyetemisták, hiába mondtam, hogy mégsem 150 oldal, mint a Cormac McCarthy múlt hétre, csak 20, egyfelvonásos, úgyhogy lécci.
Pinter nekem nagy élmény volt annak idején, több tanárom is odavolt az abszurdért, én is nagy rajongó vagyok, Beckett, Stoppard, Pinter na meg Ionesco, úgyhogy gondoltam, ez lesz a mély víz így az utolsó órára.
A darab arról szól (a szokásos zárt szoba, minimáldialógus és rejtélyesség mellett), hogy Ben és Gus, két bérgyilkos a megbízásra várnak egy alagsori szobában, de a fenti világgal egyetlen kommunikációs eszközük van: az étellift. Igaz, valaki egyszer borítékot is csúsztat az ajtó alatt a szobába, amiben néhány szál gyufa van. A végén kiderül (spoiler!), hogy Bennek Gust kellene megölnie, és az utolsó jelenetben úgy bámulnak egymásra, mint gyilkos és áldozata.
A szöveg 1957-es (1960-ban mutatták be), de mivel a prezentáló srác csak blöffölt, nem tudtuk meg, amint Pinterről kellett volna, hogy színész is volt, valamint politikailag elég aktív (nemcsak a hatvanas években, később is). Az étellift egy korai darab, vígan leírható az abszurd kategóriájával (ezen a ponton elmondtam persze, mi az abszurd színház, meg az abszurd, úgy egyáltalán). És innen indult a vita, ami persze most sem igazán a szövegről szólt, hanem világnézeti különbségekről, amik nem pontosan tudom, miből adódnak.
Megpróbáltam rávilágítani, hogy az abszurd pont nem az, amit a hagyományos elemzési módszereinkkel érteni tudunk, azaz nyitottnak kell lenni arra, hogy ez nem, nem racionális, nincsenek ok-okozati összefüggések, narratívák, karakterek, itt csak a nagy semmi van, amit valahogy megpróbálhatunk ábrázolni, és abból jön ki ez az érthetetlenség, halandzsa, sok-sok kérdőjel és tanácstalanság. Megpróbáltam elmondani, hogy a háborúk után, az után, hogy több millió zsidót kiirtottak például, a ráció egyszerűen értelmét veszítette. Az, hogy a diktatórikus rendszerekben embereket vittek el, zártak be, öltek meg "csak úgy", felülírta a logika törvényeit, mindez megmagyarázhatatlannak bizonyult. Ezt, és a huszadik századi nagy magány érzését, az élet értelmetlenségét próbálja kifejezni az abszurd.
Nem értették. Azt kérdezték, de minek ír meg ilyet egy író.
Hát, mondom erre én, talán azért, mert bántja, hogy intelligensnek hitte magát, de nem tudja megmagyarázni, ami körülötte történik, holott ez alapvető igényünk, szükségletünk, kényszerünk.
De ezt sem értették.
És akkor -- bár nem akartam nagyon aktuálpolitizálni, szerintem nem is értették volna -- mondtam, hogy tulajdonképpen most is releváns az abszurd, hiszen rengeteg minden történik körülöttünk, amiről azt hisszük, ez most már tényleg nem történhet meg, aztán mégis. A kilakoltatások, a romagyilkosságok, a magánynyugdíjpénztárak elvétele, a rendőrség álláspontja a nemi erőszakról, vagy ostoba emberek még magasabb pozícióba helyezése. Azt hinnénk, hogy nem, de mégis. Minden egyes alkalommal azt mondjuk, hogy de ezt már tényleg nem, és mégis.
Hát nem abszurd?
Mindegy, nem értik, mondtam, hogy nem baj, majd gondoljanak rám, ha eljön az a pont, amikor csak ott állnak majd, és egyáltalán nem értik az életüket. Majd akkor...
UPDATE: És akkor azt még nem is mondtam, hogy megemlítettem nekik Kafkát, és hogy úgy érzem, Az átváltozás egyre aktuálisabb sztori. Na, arra is kiakadtak, hogy ilyen nem is létezik. Mondtam, hogy de, igen, létezik, hogy az ember féregnek érzi magát, és egyszer csak már azt sem tudja hol van a bazi nagy kitinpáncél alatt....
Kép: https://www.flickr.com/photos/bucaorg/3879961270/
Szerintem nagyon jól elmagyaráztad, nekem legalábbis segitett :)
VálaszTörlésHát, örülök, hogy legalább te.... :)
VálaszTörlés