Diócica a héten megszökött, simán, észrevétlenül. Éppen esett aznap
este az eső, és ő, mint annyiszor, kedvenc szórakozásának hódolván a
kisszoba ablakát közelítette meg, hogy a szellőztetési rituálét
kihasználva tüdejébe szippantson egy kis friss levegőt.
Ilyenkor vagy csak az orrát dugja közel az ablaknyíláshoz, vagy
átkapaszkodik a párkányra, és kijjebb merészkedik. Van, amikor egészen
kimászik, és a bádogon végigsétálva kívülről néz befelé, mintha az lenne
a lakhelye, a szabad, és mi lennénk az ő körén kívül esők, az idegenek,
akiket leshet titokban.
Talán az eső illata csábíthatta, mert a ezen a napon teljesen
kimászott az ablakba. Aztán nem tudom, hogy a lendületet vétette-e el,
vagy megcsúszott a nedves és lejtős felületen - mindenesetre másfél
emelettel lejjebb, a sötét esti udvar vizes füvében landolt. Senki nem
vette észre és senki nem hallotta meg.
Bennem megvan az a belső késztetés, hogy időről időre
ellenőrizzem, megvannak-e még a szeretteim, s ha megvannak, mit
csinálnak. Ez többmindenkit borzasztóan tud idegesíteni, de nálam ez a
napi rendszeres "leltár" hozzátartozik a törődéshez, érdeklődésnek
nevezem, fontosnak tartom. Csak annyi az egész, hogy bekukkantok a másik
szobába, vagy ránézek az illetőre, és nem is kell hogy visszanézzen
vagy hogy reagáljon, én kipipálom magamban a "jóllétét" és a
jelenlétét.
Diócicát pediglen nem találtam. Sem a kosarában, sem az ágy
alatt, sem a ruhásszekrényben, de a kuka mellett sem a konyhakredencben.
Nem volt a fürdőszobában, senki nem zárta be a vécébe, és a növények
között sem lapult meg, mint valami csíkosarcú maugli. És akkor már
sejtettem, hogy már megint leesett a sötétbe... Feszült lettem a
gondolattól, hogy ezúttal nem találom meg az udvaron (nyáron egyszer már
leesett, de a ház előtti lépcsőről nem mert elmozdulni, és
hangos-panaszosan ott nyivákolt), mert az utcai lámpák odalenn mind
kiégtek, és koromsötét volt. Az járt a fejemben, hogy annyira megijedt,
hogy még szólni sem lesz mersze majd, hogy merre van. És az is, hogy
ebben az időben sokan sétáltatják mifelénk a kutyákat is.
Cipőt húztam, a mezítlábamra, és mivel zseblámpám nincs,
magamhoz vettem a telefonomat, hogy azzal világítsak be az autók alá, ha
kell.
Lementem, és elkezdtem hívogatni, de semmi válasz. Néhány méterrel odébb láttam a westie-párt sétáltató szomszédokat.
És akkor megláttam a sötét vizes fűben egy még sötétebb rémült
foltot, ami akkor sem mozdult meg, amikor közelebb léptem. Csak kiadott
magából egy éppencsak hallható, nagyon panaszos, vékony, a fű mélyéről
jövő kurta nyávogást.
Aztán felvittem, és kapott exkluzív cicakaját, amit a
születésnapjára tartogattam... Én pedig fél óra múlva, amikor már az
ágykarfán horkolt, azon tűnődtem, hogy a macskáknak van-e emlékezetük.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése