Az élet viszont igazságtalan, mert titokban kell, hogy maradjanak dolgok. Vannak dolgok, amiknek nem szabadna titokban maradnia. Például a szomorúság okának. Például a ráncok eredetének, az elvégzett munka mennyiségének, a sok-sok erőfeszítésnek.
Ha ez mind kiderülne, akkor lehervadnának a mosolyok, és minden valami néma szégyenérzetbe, mély hallgatásba burkolózna. Vagy persze lehet, hogy nem, mert kell némi felszín mögé/alá látásra való képesség ahhoz, hogy ne csak a hámréteget kapargassuk. Hogy felismerjük, ha valamit nem ismerünk és nem is ismerhetünk meg, és hogy rájöjjünk, hogy valamihez egyszerűen nincs hozzáférésünk. Ez a bölcsesség. Vagy annak egy formája. Belátni, hogy nincs mit tenni, csak várni, még akkor is, ha az a valami talán soha nem történik meg, soha nem jön el. Vladimir és Estragon jól tudta. És mindketten öregek is voltak, mert ebbe meg lehet öregedni, és ez a külső szemnek nem annyira szép. Ez nem a derűs várakozás vagy nem a sztoikus apatheia, ettől ráncos lesz a bőr, gödrös lesz a szem, ez tud tompán vagy éppen türelmetlenül és elviselhetetlenül fájni. Néha közömbösen hagy, de akkor is oda a szépség. Ez nagyon magányos dolog, és ezt a magányt nem lehet felróni senkinek.
Persze talán van, aki meglátja emögött is a méltóságot és az eleganciát. Az erőt. Ami végül is maga a szépség; szebb, mint a festett, mesterségesen pirosított hátterek meg a látványos gesztusok és a lendület, a pillarebegtetéses nézések.
Csak legyen elég türelem még, tényleg.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése