Ámok

Szarul nézek ki.
Olyan szarul, hogy nem is tudtam írni.
Olyan ez, mint a Hamlet, ahol kizökkent az idő, és az a töketlen idióta egész végig nem jött rá, hogy az idő csak benne zökkent ki. Nem, ő az egész világrendnek akart alányúlni, hogy visszategye a sínre. De belebukott. Hát, Hamlet, haver, magadban kellett volna keresni azt a fogaskereket, ami megállt, vagy fordítva kezdett el kattogni. Néha ráéreztél a lényegre, de aztán mégis másfelé indultál.

Most egyébként pont egy Hamlet-adaptációt olvasok, biztos nem véletlen, Lenni vagy nem lenni a magyar címe (milyen eredeti), valami szabálytalan sci-fi közegben játszódik, és biztos jobban érteném a struktúrát, ha eléggé figyelnék. De nem figyelek, mert tulajdonképpen nem is érdekel ez a same old story. Same old story: kiborulunk, rendbejövünk. Elesünk, felállunk. Mélyre süllyedünk, aztán feljövünk a felszínre levegőért.

Mindezen persze nagyban segítene néhány nap szabadság, mindenféle értelemben. Mondjuk egy lakatlan sziget. Egy búra. Vagy egy másik planéta. Valahogy elkerülnek a sikerélmények, ezt nyilván én is bevonzom, mert ennyire szerencsétlennek és kiábrándultnak látszom. Lassú is vagyok, már rég továbbfordult a föld, de én még mindig ugyanott tartok. Nehezen megy az elengedés. Pozitív és negatív dolgok elengedése is. Ami jó, az maradjon meg örökre, ami rossz, azt nem hisszük, hogy el tud múlni. Vagy hogy hamar el tud múlni. Az egész persze összefügg azzal, hogy az ember mindent jól akar csinálni. Mindig mindent. Hogy olyan nehéz tudomásul venni, hogy nem lehet mindig mindent jól csinálni. Hogy vannak elbaszott dolgok, hibák, gyengeségek. Hogy a legjobb szándéknak is betarthat egy más, kiszámíthatatlan valami; egy ismeretlen génállomány, egy éppen most kifejlődő személyiség, vagy a hormonok pillanatnyi állapota. Konstellációk, helyzetek, véletlenek. Na igen, azok a kicseszett véletlenek is, minek vannak.

Amikor az ember lába alól kicsúszik a talaj, az sosem a másik hibája. És még ha ezt tudjuk is biztosan, és hangoztatjuk is, nehéz elfordítani azt a rohadt szekérrudat, és elindulni a másik irányba. Keressük a biztos pontokat, amik régen örömet okoztak, vagy olvassuk az önsegítő könyveket, cikkeket, tanácsokat (kicsit szatirikusan és ironikusan persze), és a másokkal való törődéssel eltereljük a saját figyelmünket magunkról. Mert az ráér.
De nem ér rá. Mi vagyunk a fontos. Mert minket szeretnek. Azt, ami vagyunk. Ami akkor voltunk, amikor megszerettek, és amit mi is szerettünk egykor magunkban. Azt kell megtalálni, és le kell szarni minden mást. És mindenki mást, igazándiból.