Artopedia

Miközben a Metanoia Jégdoktrinák című előadására mentem, azon gondolkodtam, hogy régóta élek itt, az évek száma lassan vetekszik a kedvenc városomban töltött évek számával (sőt), mégsem tudok felidézni egy olyan társulatot sem, ami ennyire hatásos és erős alternatív előadásokat csinált volna, mint amit a Metanoiától láttam annak idején. És egyáltalán, egy városban, ami a kultúra kapitóliumaként adta el magát évekig, miért nincs manapság hatása, eredménye, kultúrája, látogatottsága az ilyesminek. (Persze ha lokálpatrióta lennék, biztos be tudnék számolni olyan helyekről és alkalmakról, ahol ez még anno megvolt.) Az említett előadáson egyébként kb. ötvenen voltunk, és mondanom se kelljen, rajtunk kívül csak azokat az arcokat láttam, akiket mindig szoktam, színház szakosokat, független értelmiségieket -- de például senkit az egyetemekről, senkit a nemzeti színházból, szóval aki tanulhatna ebből, azokat egyáltalán nem.

A Jégdoktrinák nagyon agyas előadás, rég láttam ilyet. Nem jöttem rá, és nincs is kedvem rákeresni, hogy a cím melyik náci rétor melyik szónoklatából származik, de ez talán nem is érdekes; mindenképpen olyan szilárd és megkérdőjelezhetetlen meggyőződésekről van szó, amiket a szónokok szentül hittek, és amelynek kapcsán a megkérdőjelezés vagy a kétség fel sem merült. Ezt a fajta attitűdöt egyébként az előadás során a hosszú percekig ordító retorika (Hitlert és másokat idézve) többször is hangsúlyozta, amikor ellentmondást nem tűrő hangon sulykolta a mondanivalót.

A szöveg darabkákból épül fel, náci rétorok szónoklatait, visszaemlékezéseket és a holokausztról kapcsolatos gondolatokat ötvöz. A narráció egy része felvételről megy (itt mondjuk néha idegesítő volt a recsegés és az érthetetlenség), más része mikrofonba (a hangkeverőember révén), illetve a négyből három szereplő közvetít mindent, amit az előadás közölni akar. Az előadás központi figurája szerintem Erdély Andrea, aki az első, gyerekhangú megszólalásakor kisebb döbbenetet okoz, amikor Mao (és más diktátorok) gondolatmenetét közvetíti teljesen ártatlanul, fehérre meszelt arccal, gyilkos tudatlansággal. Mint egy eszelős. A legveszélyesebb.
A színésznő egyébként ezer arcú, ő a kemény, durva szavú szónok is, az affektáló, de kegyetlen értelmiségi (aki bejelenti az egyetemek és más kulturális intézmények zsidótörvényeit), Merlin, a tévés médium, aki küldi az energiát, hogy Horthy Miklós feloldozza magát, és a 21. századi plázalány is, aki úgy nyomat náci retorikát, hogy észre sem veszi. A másik két főszereplő az öregek otthonából (elfekvőből) szalasztott lerobbant hazafi, aki lehet egy kiöregedett diktátor vagy egy ostobán maradt, megvénült irredenta, illetve egy apácaruhás nő, aki az önmagát felmentő egyház/vallás vagy a 21. századi értékrenddel bíró feleség/háziasszony, aki kikéri magának, hogy a közértben a hajléktalanok megtapogatják a zsömlét, amire nincs pénzük.  

Apropó, náci retorika. Az előadás témája, ahogy az a címből is kiderül, természetesen ez, de nemcsak a második világháború előzményeiből és időszakából merít, hanem nyomon követi azt is, hogy az adott szófordulatok, eszmefuttatások, gondolatiság hogyan maradt fent például a mai buzi-, zsidó- és cigány viccekben. Remek az arányérzék, mert amikor már kezdjük unni a megidézett Klempert, Nyiszlit, Himmlert és Eichmannt, akkor jön a bazdmegoló plázalány, aki nyilván alkalmasabb arra, hogy megérintse a tízen- és huszonéves korosztályt, ha ott lennének egy ilyen előadáson. A produkció egyébként más módon is oda-vissza cikázik a történelemben, a kezdés előtt hosszas kérdőívet töltünk ki, ami aktuálpolitikai kérdésekkel foglalkozik (halálbüntetés, cigányok, homoszexuálisok helyzete Magyarországon, stb.) mintegy érzékeltetve azt, hogy ezek a problémák egyáltalán nem állnak olyan távol a kirekesztő beszédmódoktól, mint azt gondolnánk. A darab vége felé azt ígérik, a kérdőíveket elemzik, de erre végül nem kerül sor, és nem derül ki, hogy ez azért van-e, mert nem tetszetős az eredmény, vagy mert az alkotók a helyszínhez és a résztvevőkhöz mérten eleve variációkban gondolkodnak.

Az itteni közönség meglehetősen vegyes, mérsékelten reagálnak a kegyetlen színházi eszközökre, egy férfi közbetapsol néhány szövegrésznél, egy nő pedig kiborul a hosszú percekig tartó hitleri ordításon, számon kéri az egyik alkotót, majd elrohan. Ez persze célja is a dolognak, nem barátságos vállveregetést kapunk, az előadás sokkolni akar, és sikerül is neki. Főként az olyan jelenetekkel, amikor Nina Simonétól szól a Strange Fruit, és Erdélyi torzan és szürreálisan zokogós hanggal fordítja nyersmagyarra a szöveget. Vagy amikor a skinhead metál szól az erősítőkből, és rá kell jönnünk, hogy ez a mai magyar kultúra része, és együtt kell vele élnünk (?), vagy legalább is reagálnunk kell rá.

Nagyon erős a zeneiség, a nyelviség meg a zenén és nyelven kívüli jelrendszer is az előadásban, a huhogások, artikulátlan hangok, nyögések mind-mind a normális beszéd elidegenítésére, ezáltal a narratíva kizökkentésére is szolgálnak. Az előadásnak nincs eleje és vége, nincs benne linearitás. Amikor a végén kijelentik, hogy ez itt a zéró, az vonatkozhat arra, hogy megtaláltuk azt a pontot, ahonnan a gyűlöletbeszéd ered, de arra is, hogy itt most mindent kimondtunk, innen lehet előrelépni, ha sikerül.
A színpad elejére felállított polgári papírmasé figurák pedig mi vagyunk. Polgáriak is, és papírmasék is. 

Fotók: partyponty.hu, 7ora7.hu, facebook.hu