... ma kaptam egy üveg friss (lépes) mézet az egyik fiútól a kilencedikes csoportból. (Akác.) Megkérdeztem, mi ez, Petike, azt mondja, hogy hát tanárnő, csak úgy. Szerintem talán kicsit rajong értem, átkerült félévkor egy másik csoportból, és rögtön 2,00-t javított kábé, mert nekem tanul, hát így.
Írt egy tizenegyedikes, hogy kurvajó a Vörösmarty-vers, amit említettem ma, felírta a szobája falára a hatodik versszakot, de amit utána ajánlottam, a még jobb. Kérdeztem, hogyhogy nem emlékszik erre dicső emlékű előző tanárától, akitől félévkor átvettem őket (és aki miatt egy hónapig az utálattal küszködtem), holott ez kötelező anyag.
Aztán a fél délutánt egy végzősömmel cseteltem végig, aki komoly konfliktusba keveredett a családjával (immár nyíltan) saját maga miatt, elhangzottak otthon mindenféle csúnya mondatok, és istenem, de nehéz is boldogulni a világban, még ha az embert fel is készítik, ahogy én próbálom őt (és azt mondta, nem is rosszul, de tudja a fene).
Mondhatnám, hogy ezek összességében mind jók, és hogy végső soron jó a világ meg jó az élet, de nem az, mert a nap végére olyan méltatlanul és mérhetetlenül szomorú az egész, és a legszomorúbb az, hogy én mekkora balfasz vagyok.
Magyarázat nincs.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése