Férfiak, diktatúrák

Elmentem a héten egy könyvbemutatóra. Egy barátom invitált meg rá, bár nekem is a fejemben volt, hogy el kellene mennem, mert nagy rajongója vagyok Nádasdy Ádámnak (nemrég megjelent kötetéről recenziónkat lásd... ja, még nem írtam meg, lehet, hogy nem is fogom). Nádasdy -- akihez egyébként nagyon kellemes emlékek fűznek, mert egyszer egy konferencián, még kezdő kutató koromban ő volt az egyetlen, aki szóba állt velem -- végül nem volt ott, de ott volt hat másik férfi, aki a rendszerváltás előtti meleg szubkultúráról mesélt saját élmények alapján.

Az egész könyvbemutató egy újonnan nyíló pécsi szórakozóhelyen került megrendezésre két helyi résztvevővel és több budapesti vendéggel. A könyvhöz társul egy dokumentumfilm is, amit most júliusban kezdenek el játszani a helyi mozik.
A beszélgetés érdekesre sikerült, bár viszonylag sematikus kérdések hangoztak el, és a kezdeti szándék ellenére végül is (hála isten) a politikamentességet sem sikerült megvalósítani. Arra a felvetésre, hogy ki miért vállalta a szereplést, sokféle reakció született, a kedvencem az volt, hogy az egyik résztvevő azt mondta: az ő családjában szinte minden férfi 60 éves koráig él, neki tehát már csak öt éve van, mit is veszíthet. Az egész társaságra jellemző volt az a szimpatikus lazaság meg kötetlenség, ami végül is az egész közönséget feloldotta. Viszont azért markánsan el lehetett különíteni a bohém, illetve az identitását nagyon is (politikai értelemben is) komolyan vevő interjúalanyokat itt a beszélgetésen is.

László és Gábor például meséltek az első érdekvédelmi egyesületről, amit ők alapítottak, aztán arról, hogy hogyan zaklatta őket a rendőrség, ami azóta sem teljesen korrekt módon jár el, ha szükség van rá. A tévéből is ismert Mocsonaki László is kiegészítette ezt vonalat néhány finom történettel, például az első felvonulással kapcsolatos élményeivel, vagy a 2008-as botránnyal, amikor szarral lőtték meg kövekkel dobálták őket a szélsőjobboldali demonstrálók, akiket persze nem vitt be a rendőrség. Hogy egy felvonulást megszervezni adminisztratív szempontból mennyivel bonyolultabb, mint egy náci ellentüntetést. Hogy a rendőrség is homofób, bár hivatalból ki vannak rendelve a védelemre. Hogy amikor egy idős édesanya (aki a lányával jött) asztmás rohamost kapott a pániktól, a rendőrségi orvos nem volt hajlandó segíteni neki.

Mindez arra érkezett reakcióként, amit a hallgatóság soraiból egy negyvenes férfi vetett fel, miszerint a könyv illetve a könyvbemutató "túl hepinek" tűnik, és hogy mi a tétje ennek az egésznek. Mi a dokumentumfilm meg a könyv célja?
Erre az egyik válasz az volt, hogy információt szeretne nyújtani azok számára, akiknek erre szüksége van, mert esetleg vonatkozások nélkülinek érzik a saját (meleg) életüket. Másrészt történelmi dokumentum, ha tetszik, a kisebbségtörténet része, ennél fogva hiánypótlás is. És felhívja a figyelmet arra az egyébként tök triviális tényre is, hogy ez nem egy homogén csoport/szubkultúra, hanem pont olyan sokféle, mint bármelyik másik.

Az általam bohémabbnak nevezett résztvevők részéről egyébként (azokat hívom így, akik főleg a kalandjaikról meg az ismerkedéseikről, a korzózásról beszéltek nagy röhögve) el is hangzott, hogy nem értenek egyet a könyv címében a "diktatúra" kifejezéssel, hiszen ők nem érezték magukat megszorítva a rendszerváltás előtt. Ma sokkal jobban kell félni. Ma sokkal jobban kell titkolózni, ugyanakkor viszont nincs miért, hiszen mindenki tudja, csak az hiszi azt, hogy senki nem tudja, aki az érdeklődés középpontjában érzi magát.

Közönségként azt láttam egyébként, hogy a legfelszabadultabbak a fiatalok. Mert valami olyasmit láttam az arcukon, hogy "basszus, nem vagyunk egyedül". Hát már ezért is megéri ez talán.

A filmet még nem láttam, de életemben először érzem úgy, hogy el kellene menni felvonulni. Nem valakinek a zászlója alatt vagy ilyesmi, hanem csak úgy.

honlap: http://melegferfiak.blog.hu/
Interjú a film rendezőjével itt.