Sirámaim

Tegnap még azt írtam volna, hogy vége a depresszió legrosszabb részének, de elhamarkodott lett volna a kijelentés. A konklúzió egyébként valahol az, hogy mindenki szarul csinálja, és van, aki megoldást keres, van, aki pedig kivárja, hogy elmúljon maga a helyzet. Úgy néz ki, hosszú utat kell még bejárnom, hogy az utóbbi hozzáálláshoz szükséges türelem meglegyen bennem; az instant megoldások híve vagyok. Vagy legalább is a próbálkozásoké. De nem baj, van rengeteg megnézendő filmem, elolvasandó könyvem, és a kialvatlanság múlásával némi (másféle) munkára is alkalmas leszek talán, a kockás hasról nem is beszélve...

Rájöttem viszont, hogy a hétszámra gyakorolt fesztiválozás és csujjogatás nem az erősségem. Elsőként a Mohácsiék zsidós előadását néztük meg, nos, az nagyon jó volt. Tulajdonképpen minden fiatalnak kötelezővé tenném. A magyarországi zsidók helyzetéről szól perszonális drámákon keresztül, abszurd és mágikus realista elemekkel fűszerezve. Kedvenc jelenetem az volt, amikor Horthy Miklósnak álmában megjelent Attila, az isten fa.. kardja, akit Miklósunk arról faggatott, deportáltathatja-e a zsidókat. Volt még jó pár ilyen jelenet, amikor nem tudtad, hogy nevethetsz-e, mert annyira fájdalmas volt az egész, és az előadás halál pontosan eltalálta ezt az érzést olyan momentumokkal pl., mint amikor a Dunába lőtt zsidókkal fotózkodnak a turisták. Félelmetes volt és nagyon megrázó. A végén azért támadt sírhatnékom, mert az volt az érzésem, hogy még mindig itt tartunk, 2015-ben, nem változott semmi, de semmi.

Utána az Örkény Színház sokat hypeolt Hamletjére volt jegyünk, ami nagyon ígéretesen indult. A szetting egy focistadion volt, ahol a szereplők -- ha jól értettem -- a dán-norvég meccsen szurkoltak, aztán a későbbi jelenetek is a lelátón játszódtak. Csuja Imre nagyon jó volt meg a színészkirály és királynő, de az ifjú Hamlet a sokadik jelenet után elkezdett az ember agyára menni a ripacskodásával, úgyhogy nem sokkal azután, hogy a második felvonás elkezdődött, leléptünk. Szép, szép ez a szöveg, isteni a Nádasdy-fordítás, de inkább elolvasom.

Aztán vettem jegyet a Kripli Marira is, amire nagyon kíváncsi voltam, lévén hogy az egyetemen a színház szakon az egyik kedvenc tanárnőm nagy Jászai Mari-fan volt, ennek hatására beszereztem az összes emlékiratot, bár olvasásuk még várat magára. Az előadás nagyon szuper, a színésznőre nincsenek szavak, és a közönség olykor nyílt színi tapsban tört ki néhány aktuálpolitikainak (vagy színházinak) tűnő poén hallatán. Erős előadás nagyon.   

Kedden az Őrült nők ketrece volt terítéken, amit a telt házas Kodály Központban lehetett megnézni. A mínusz egyedik sorból szépen látszott a fiúk harisnyája meg szőrös lába. A sztori nem bonyolult (a film biztos sokaknak ismerős), itt viszont kap némi aktuálpolitikai színezetet, és néhány pillanat, amikor arról van szó, hogy ki hogyan lehet vagy nem lehet önmaga, igazán megható volt. És úgyszintén fájdalmas. Stohl remek színész, és nagyon erős, de Hevér Gábor is az. Pár nappal később megkérdezte valaki, hogy mi volt annak a jelentősége, hogy a végén a párt játszó két hapsi kijött civilben (azaz heteró férfiként) meghajolni; mondtam, hogy fogalmam sincs, valószínűleg a történet és vonatkozásainak aktualitását szerették volna ezzel hangsúlyozni, és mit mondjak, eléggé székbe szögező volt ez is. Főleg az első sorból.

Csütörtök este a Szabó Balázs Bandája koncerten az jutott eszembe, hogy amikor mindenki a Bájolót énekli szépen és békésen (ami ugye egy Radnóti-vers), tényleg hajlamos vagyok elhinni, hogy ez egy jó ország.

És tényleg csak egy dolgot sajnálok, hogy nem láttam Urbán Bánk bánját.