Az a helyzet...

.... hogy idén szétdolgoztuk az agyunkat. És ami a legrémesebb, az nem az, hogy még nincs vége, hanem hogy mindez fel sem tűnt. Valahogy a mindennapok természetes részévé vált a robot, a reggeltől estig tartó tevékenykedés, mintha ez normális lenne. És sajnos olyan vagyok, hogy beleragadok, amikor lassul a szekér, akkor pedig lelkiismeret-furdalásom lesz.

Valahogy minden olyan gyorsan történt az idén a tanév, a vizsgák, a projektek, mire észbe kaptam, már az emelt szintű érettségik is lementek meg a bizonyítványírás is. Nem vettem észre, hogy különösebben elfáradtam volna, sőt, keveselltem a feladatokat, mivel (kevesebb másod, harmad, akárhányad állás révén) alapvetően több időt (délutánt, estét) töltöttem itthon. Aztán egyszer csak azt láttam, hogy kezdek összeomlani. Hisztérikusan reagálok dolgokra, amikre máskor esetleg nem, kiborulok hülyeségeken, és nem találom a megfelelő stresszkezelési stratégiákat, végletes vagyok, rapszodikus. Néha azt hiszem, hogy igen, most már jobb, aztán kezdődik előröl. Figyelemigényes vagyok, nagyon, szeretet- és odafigyelés-igényes, szintén nagyon, és borzasztó türelmetlen. És külön problémát okoz, hogy nem akarok ilyen lenni, hogy gyorsan túl akarok ezen esni, és lenni tovább, mintha mi sem történt volna. Közösen eltöltött napokra vágyom, kellemes órákra, napsütéses délutánokra, vízpartra, virágillatra, és kevés, kevés emberre.

Ehelyett egyelőre az érettségin ülök, amiből az idén már teljesen hiányzik az a jóleső, büszke érzés, hogy most learatjuk öt év gyümölcsét, ehelyett kínlódás megy, szúrós tekintetek, és a hiábavalóság és lelketlenség állapota, amikor már annak sincs értelme hogy bárkinek is felnyissuk a szemét, hogy mire alkalmatlan és miért. Feleslegességbe süppedtünk. Ez van.

Kép: Sammy Sharon