Wilson

Hétvégén elmentünk, és megnéztük Robert Wilson 1914 című előadását, ami egyrészt azért nagy esemény, mert még sosem láttam Wilsont (ellenben sok Európát járó barátommal), másrészt pedig mert hát ő mégis csak egy világsztár, rendezőben olyan, mintha teszem azt, Jeremy Ironst látnám élőben Hamletként. Az esti előadást megelőzte egy beszélgetés/nyilvános lecture is, ahol Wilson a pályájáról beszélt, és néhány fontos rendezéséről. Többek között megemlítette, hogy a vizualitásra és mozgásokra épülő színházi világa abból is sokat táplálkozott, hogy fiatal korában örökbe fogadott egy afro-amerikai siket fiút, akivel nem tudtak másképp kommunikálni, csak képekben és mozdulatokban. A fiú álmaiból, rajzaiból, az ehhez kapcsolódó hangulatokból sokat táplálkozott az a színház, ami ma Wilsont jellemzi. Mindez azzal a felismeréssel kezdődik, hogy az emberi érzékszervekre hagyatkozás lekorlátozza az esztétikai élményt, hogy nemcsak a fülünk hall, hanem a testünk is, hogy a nyelvvel csak a gondolatnak egy ki töredéke fejezhető ki. Hogy nem törvényszerű, hogy be legyünk zárva a nyelvbe. Ezért aztán Wilson legfőbb kifejezőeszközei a zene, a fények, az eszközök, a díszlet, a látvány, azaz a dizájn.

Néhány fontos rendezéséről is beszélt (The Life andTimes of Sigmund Freud, 1969, The Life and Times of Joseph Stalin, 1973, A Letter For Queen Victoria, 1974, Einstein on the Beach, 1976), ezek főleg a korai darabok. Sztorizgatós, rajzolgatós beszámolók voltak, a színpadterveket mutatta be egy nagy menedzsertáblán, képeket vetített, és tulajdonképpen olyasmikről beszélt, amiket a róla szóló könyvekből is meg lehet tudni. Kedvenc sztorim, hogy a Viktória királynőről szóló operában a királynőt a 88 éves nagymamája játszotta, akit azzal sikerült rávennie, hogy vállalja el a szerepet, hogy láthatja Európát, jelesül Párizst. Viktória végül azért lett napszemüveges a darabban, mert a mamát bántották a színpadi fények... 
Wilson nagyon jó előadó egyébként, magával ragadó, majdnem 120 percet beszélt egyhuzamban különböző performatív elemekkel tarkítva, mint például a megszólalása előtti kb. 3 perces totális csönd. (Igen, a színházi csönd meglehetősen fontos Wilsonnak…) Az előadáson a színházi élet apraja-nagyja ott volt, főiskolások a tanáraikkal, rendezők, zenészek, színészek, színháztörténészek, stb. Azon gondolkodtam, vajon mennyire kell nagy embernek lenni ahhoz, hogy egy kis beszámolóra ennyien legyenek kíváncsiak (ja, hát és persze a jegyárak a színházi előadások jegyáraival vetekedtek).

A mestert egyébként Eszenyi Enikő konferálta fel, aki kicsit benyalt a színházban jelenlévő Balog miniszternek (a színészek nem tapsoltak), és bejelentette azt is, hogy Wilson jövőre a Vígszínházban is rendezni fog. Ő az egyetlen színész egyébként, aki a Vígszínház részéről az esti koprodukcióban is játszott (a cseh és a szlovák nemzeti színház színészei mellett). Az 1914-et Wilson az első világháború kitörésének alkalmából rendezte, a bemutató pont a 100 éves évforduló hónapjában volt a Vígben. Az előadás a háború kitörésének előzményeit, megtörténtét és traumáját dolgozza fel burleszk (történelmi revü) formájában. A revü, mint forma nyilvánvalóan biztosít egyfajta ironikus rálátást az amúgy tragikus eseményekre, a szereplők fehérre festett arcú clown-ok, a két fő karakter (egy pici duci és egy magas vékony) Stan és Pan stílusban kommentálják végig (nem mindig, néha csak ott vannak) az eseményekben. Olyasfajta figurák, mint a reneszánsz festményeken a képből kitekintő figurák (van egy találó elnevezésük, de most nem jut eszembe). 

A háború tipikus jelenetei követik egymást kezdve a szarajevói merénylettől a háború végéig (sorozás, vonatkozás a frontra, vigasztalódás a kurvákkal, gyengélkedő, a tisztek megőrülése, a háború vége, stb.), a szereplők stilizált, charleston-szerű mozgáskultúrával közvetítenek egy teljesen elidegenített képet az eseményekről, és közben végig szól a néha idegesítően ható ragtime szerű muzsika. A szereplők három nyelven beszélnek (szlovák, cseh, magyar, ez a wilsoni interkulturalitás, illetve hát rámutatás arra, hogy a háború a mi közös nagy traumánk ebben a térsében), valamint ehhez még hozzájön a német, ami a darab elején a földből kiemelkedő "halálangyal" (Soňa Červena) nyelve. A halálangyal állandó szereplő, és mondhatni, ő a legkarakteresebb, időnként kommentál, adatokat mond a háborúról, de sokszor csak néz, figyel, és lassan, nagyon lassan átvonul a háttérben úgy, hogy mindenki őrá figyel.

A jelenetszériában vannak jól és kevésbé jól eltalált részek, sokszor a monoton beszéd miatt lankad a figyelem (például a gyengélkedős/hullaházas jelenetben, amikor a figura vontatottan közelítve a nézőtér felé beszél). Remek viszont a kurvás jelenet, Eszenyi és a másik színésznő más-más nyelven (de ugyanazt mondva) szidják egymást, miközben világossá válik, hogy mindketten pénzből élnek, és csak túlélni szeretnének (afféle vágáns Kurázsi mamák). Az egyik utolsó jelentben a lassan előrevonuló, monoton hangon kántáló gázálarcos sereg is nagyon hatásos, valamint Eszenyi Ime, hát megleltem hazámat című versét mondja el szaggatottan, drámai géphangon, miközben a zenekar a Hajmási Péter, Hajmási Pál című operettbetéttel szakítja meg minden egység után. Groteszk, vagy inkább bizarr hatás. Sokkal tragikusabb, olyan keserű magyar -- és giccses -- módon rémes, amilyen talán csak ránk jellemző.
nagyjelenete is, amikor József Attila:

Nagyon örülök, hogy láttam egy Wilsont, biztos, hogy (felvételről) meg fogok nézni többet. Egészen más élmény ugyanis elolvasni bármilyen elemzést, és végigélni egy előadást, és ezt nem feltétlenül a végigélés javára mondom, de a tapasztalat másságára. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy az igazán jó színházaknak minálunk nincs mit szégyellniük Wilsonnal szemben, az élménye kicserélése viszont szükségszerű.