Miután végre megcsináltattuk az autót (ami nem luxuscikk, csak egy vacak, de mivel totálkáros volt egyszer, olyan, mint egy beteg szervezet, toldozgatni-foldozgatni kell), törvényszerűen bepánikoltam, valahányszor ilyesmi ér, úgyhogy elkezdtem mindenféle feladatokat elvállalni. Nem bánom, itt a fesztiválszezon, nincs is jobb, mint ide-oda elmenni, és azt (pénzért) megírni; kár, hogy túl kevés pénzért, annyiért, hogy sokan fel sem áldozzák emiatt a gondtalan és felelőtlen művészetben való élvezkedést. (A darabokról itt nem írok, egyrészt az egyiket még nem láttam, másrészt meg mindkettő majd megjelenik.) A fesztiválszezonnal együtt jön a vizsgaszezon, ami szintén emberközeli feladat, és némileg rutinosabb, kevesebb kreativitást igényel, ellenben több emberbarátságot, és időnként feldobható jó fej kollégákkal meg találkozásokkal.
Az viszont baj, hogy annyira fáradt vagyok már, hogy nem tanítok elég jól, persze ez is viszonylagos, mert most az a divat, hogy "bezzegazénidőben"-ezünk meg "ezekamaifiatalok"-ozunk ahelyett, hogy magunkba szállnánk, bár én mintha túl sokszor és túl mélyre szállnék magamba, mert még mindig úgy gondolom, hogy nem vagyok tanárnak való, herótom van a ballagástól, a szerenádtól, amint lehet, elhúzok az iskolaépületből, nem bratyizok, nem jófejkedek, nem megyünk ki meccset nézni, íratok vázlatot, hozatom a felszerelést, nem üldözöm a diákokat, hogy legalább egy kettest adhassak, és legfőbb eszközöm a szarkazmusom. Ma például az angolóra közepén négy darab mobiltöltővel legóztam magam előtt az asztalon, miközben a going to-t magyaráztam, a csoport persze röhögött, még az a lány is, aki sűrű "háteztnemhiszemel"-ek közepette könyörgött, hogy adjam vissza (mind a négy) töltőt, mert még fizika óra előtt okvetlenül fel kell tölteni a telefonját. Szemét vagyok, na. De ugyanakkor ma megkérdezte az egyik tanítványom, hogy nem akarom-e örökbe fogadni, mire azt mondtam, hogy de, csak az a baj, hogy itthon egy őrmester vagyok (persze nem hitte el, pedig de).
Demonstráltam a szabad művészetért, voltam színházas konferencián, és annyira felkészületlennek éreztem magam, hogy sikerült egészen ellazulni, és belátni, hogy nem én vagyok a leghülyébb (még így -- szerintem -- készületlenül sem, ami egyébként azt jelenti, hogy nem tízszer írtam át a szövegem, csak háromszor, és a harmadik a délelőtti plenáris előadások alatt történt), sőt, számomra igazából az ilyesminek nincs is igazán nagy tétje, a legfontosabb szerepem pedig az, hogy normális tanácsokat adhassak a fiataloknak, azoknak, akik még halálra izgulják magukat. Ez sikerült is, és annyira felbátorodtam, hogy (ha nem vigyázok) még a végén legközelebb fejből fogok beszélni.
Egy elég szánalmas szekcióban voltam egyébként, valami vezető italianista nő volt az elnök, akit semmi nem érdekelt, csak hogy sikerüljön beszerelnie a technikát (az ügybuzgó, szintén akadémikus férjével együtt, amúgy mindig elcsodálkozom ezeken a párokon, hogy vajon tényleg ilyen fennhordott orral kanalazzák vasárnap a húslevest is, hogy egyebet ne mondjak). Szóval úgy mutatott be, hogy nekem kellett elmondanom, ki vagyok (ki, hát senki), és még akkor is szereltek, amikor már öt perce beszéltem. Fel nem fogom, annak a pár embernek, aki megérti egymást és tud beszélgetni, minek konferenciákat rendezni, átküldenénk a szövegeinket, mindenki elolvasná, aztán simán elmehetnénk sörözni és traccsolni.
Mondjuk ha lenne miből; ez mostanában valahogy mindenkinek egy kardinális kérdés, mert sokat változott a világ, szerencsére olyan irányba is, ami nekem jó, bár különösebben nem tűnik fel, hiszen az egész eddigi életemet (amióta lehet) végiggüriztem. Ezen igazából az sem segített soha, hogy nem lett volna muszáj, én mindig úgy éreztem, hogy ez muszáj, aminek persze volt egy csomó egészségügyi hozadéka, de arra mindenképp jó (volt), hogy a közel tartott a földhöz. Most azt látom, hogy ha kicsit küzdesz, azért lassan-lassan némileg jobb lesz, nem, nem a pénzed lesz több, de valahogy megtanulod, hogy csak magadra számíthatsz, és ez a magabiztosság már rád van írva, és akkor hirtelen mindenki elkezd irigyelni, mert azt hiszik, meggazdagodtál. Pedig nem, vagyis de, mert soha többé nem érhet meglepetés azzal kapcsolatban, hogy mire vagy képes, még akkor sem, amikor nagy szarban vagy.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése