Nem tudom egyébként, várjam-e ezt, mert ha már jönnek, az azt jelenti, hogy visszafordíthatatlanul elindult a tanév, és nem lesz időm a) olvasni b) írni c) gondolkodni d) edzésre járni e) élni, f) pontpontpont, egyszóval semmire, ami feldob. Jó, rendben, ez most pesszimista hozzáállás.
Egyelőre csak értekezletek vannak, kicsik, közepesek, nagyok, mondjuk azt az ember örömmel látja, hogy a saját szakterülete is kap némi dicsfényt, meg hát egészen örömteli ének- és művészettanárokkal találkozni egy iskolában (hogy aztán később jól megváltoztassuk erről a véleményünket, persze).
Én nem vagyok hiú különösebben, nem törekszem a tanárságban hírnévre, úgyhogy eléggé idegesítenek a gőgös megjegyzések, és hát lássuk be, a legvonzóbb helyeken is vannak csontvázak a szekrényben, amik lehet, hogy már az első találkozáskor falkában dőlnek ki onnan.
Itt van például ez az iskola meg a díjnyertes színpadvezetője, akinek a sikereire SZÜKSÉG VAN, még akkor is, ha század eleji módszerekkel tanít szavalni (!), amit versmondásnak hív egyébként (!!), a színházról meg úgy gondolkodik, mint az ük-ükanyám, öregem, megnéztem a youtobe-on, a korszerű színjátszás a fekete streccsruha, lassú sétálás a színpadon és a deklamálás. Komolyan, megrémültem.
A magyartanárok persze fújnak és őrjöngenek, de nem azért, mert tizenéves gyerekek azt hiszik, a művészet egyenlő a hosszú, elnyújtott agóniával fekete pólóban, hanem mert ezek a srácok egyfolytában próbára járnak, a színpadvezetőnek meg akkora vonzereje van (szerintük), mint valami szektavezérnek.
Van ebben egyébként valami, ilyen ez a kis ország, bennfentes. Kapcsolati háló, elöregedett művészet, nyomulás, az elvtársam elvtársának az elvtársa. Nem vitatom, szépen színpadibeszélnek ezek a gyerekek, de valaki esetleg megmondhatná itt mindenkinek, hogy eltelt egy kis idő, és a színház nem az irodalom szolgálóleánya többé. Felszabadították a forradalmárok. Meg Grotowski. Meg a fizikai színház. Meg az élet, maga, a társadalomtudatosság, ami nemcsak a pofázásban nyilvánul meg. Satöbbi, satöbbi.
Jó, persze, nékem ebben egyelőre semmi részem sincsen (majd belerángatnak!), ám azt is meg kell jegyezzem, hogy EZ MOST KOMOLY, hogy a gimnáziumokban máig azok a tanulmányi versenyek mennek humán vonalon, amik MÁR ENGEM IS UNTATTAK?! Vegyük például a most aktuális őszi regionális irodalmi versenyt, ahol Pécs témakörben kellett regényeket megnevezni, hogy abból majd feladatokat állítsunk össze...
... hát, biztosan egy tuskó vagyok, de sem a Török tükör címűt, sem a P. Horváth Tamás egyik regényét sem olvastam. Ez persze nem jelent semmit, lehetnek ezek ettől még nagyszerű és fontos regények, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy a középiskolás korosztály nem fog tőlük ujjongani, úgyhogy az ötletgazdák megint szépen majd újratermelik saját magukat, csak kicsiben - és ez egy végtelenül szomorú történet. A maradék pedig még a könyvtár közelébe sem megy.
Meg különben is: nem lehetne már, hogy erről a városról a törökökön meg a Zsolnaykon kívül más is eszünkbe jut?!
Szóval hát itt is a(z irodalom)politika működik, kérem szépen. Te elismersz engem az ország legjobb magyartanárának, én elismerlek téged értékes és minőségi írónak, és dagonyázunk egy jót a regényvilágodban, amit ugyan mindenki utált és letett, de erről nem beszélünk. Minden és mindenki más meg le van szarva. Aztán még elmegyünk négy szavalóversenyre, három édes anyanyelvünk versenyre, öt szépkiejtésire, persze mindegyikhez tartunk hat fordulós előválogatót, hogy kirakassuk, aki egy kicsit selypít.
Na jó. Hogy mit fogok én itt csinálni, még nem tudom. De hogy kiskosztümöt és klumpát (meg lila vagy bordó szemhéjpúdert!) nem húzok, az tuti.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése