Leadtam például az érettségi-dolgozatokat, amik mérhetetlen csalódást okoztak, de erről most nem fogok írni, mert végül is a ballagás meg az utolsó pár hét már túllendített ezeken az érzéseken. A javítás körül történtek sokkal nagyobb csalódást okoztak, de most erről sem fogok írni, mert már nem érzem magaménak ezt a problémát. Ezt sem. Sőt, a munkát sem érzem annyira fontosnak, hogy tovább problémáznak rajta. Valahol bosszantó persze, hogy az iszonyatos megfeleléskényszerrel legitimáljuk azt a sok baromságot, amit ránk nyomnak. Én nem akarok ebben élni, nem akarom ezt csinálni. Nincs ekkora fontosságtudatom.
A mai dolgozatmegtekintést is (a tetőtéri terem kb. negyven fokos hőmérséklete ellenére) hűvösen tudtam kezelni. Mindenki ott lesz a szóbelin, lesz sok nyökögés, dadogás, de legalább gyűlnek majd a poénok is.
Az emelt vizsgákkal is végeztem, valahogy egyre lazábban csinálom azt is. Ha tripla időm lenne, akkor persze biztosan nem így lenne.
A két javítás között nem volt nagy hangulati eltérés, az utóbbin a javításvezető majd egy hetet kért a felüljavításra; amikor én találkoztam vele, már olyanok voltak a szemei, mint Tomnak a Tom és Jerryből, amikor átmulatott néhány éjszakát. Megcsináltam, amit kért, aludjon nyugodtan.
Az egyetemen is lezártam a félévet, és az sem volt energizáló vagy inspiráló - orbitális baromságokat olvastam, amikből még idézni sem volt kedvem. Az egyik óra végén odajött egy srác (vitaképes és nagyszájú volt, bár kicsit hebrencs), hogy köszöni az órát, de ő azért csalódott, mert itt az embereket nem érdekli semmi. Helyeseltem, hogy valóban nem. Azt mondta, ő azon van a legjobban kiakadva, hogy a tanár szakosok a leghülyébbek (első éves óráról beszélünk). Mondtam, hogy szerintem is, és ez tragikus... Azt kérdezte, mi lesz ebből a világból, ha ilyen emberek lesznek a tanárok, ő pont azért nem szeretne tanár lenni, mert szétszórt, nincs benne respekt és távolságtartás, hirtelen ember és nagyon lelkes.... mondtam neki, pedig jobb lett volna, ha inkább ő jelentkezik tanárak. Nem lesz tanár. Elmegy külföldre. Remélem.
Aztán voltam egy próbatanításon. Nem túl lelkesen tartottam egy sokadik Kölcsey-órát a hazáról, tele van már vele a bánatos bugyrom. Szubvertálni kellett volna az egészet meg dekonstruálni durván, de hát azt mégsem tettem... majd egyszer.
Felvettek. Oda fogok menni dolgozni ősztől.
Annyira kiégettnek érzem magam, hogy nem is ujjongtam, pedig örülök, hogy megszabadulok fél mázsa elmebajtól, és végre békén hagynak kicsit. Hogy legalább nem egy olyan helyen kell majd dolgoznom, ahol nem bíznak a lelkiismeretemben, ezért folyton ellenőrizni akarnak.
Örömömben elmondtam ugyan pár embernek, de hivatalosan még nem mondtam fel.
Az sem érdekel igazán, ha kiszivárog, bár tudom, hogy azzal nem járnék valami jól.
Aztán meg higgye mindenki csak azt, hogy azért vagyok hallgatag, mert fáj a szívem.
Hát nem fáj.
Szerintem mindenkinek menni kéne.
Gondolkodtam ezen, és tényleg, a jó kollektívához valamiféle önazonosság, önbecsülés, kevesebb félelem és több bátorság kellene.
Végre megírtam a recenziómat egy nálam fiatalabb lány doktorijából készült könyvéről, és ezen is elgondolkodtam... mert ez is mire jó. Mármint nem, nem a recenzió, hanem a tudományos blabla hulla egyszerű dolgokról. Ne értsetek félre, fontos a tudomány (nekem is), de amíg csak ilyen lányok írnak monográfiákat, mindenki azt fogja gondolni, hogy ez a tudomány. Hát pedig szerintem nem. És ilyenkor megint felötlik bennem, hogy lennének fontosabb dolgaim is.... Mondjuk nem tudom, azoknak rajta kívül ki venné hasznát.... most, hogy a huszonévesek wikipédiás forrásokból írnak diplomamunkákat, az oktatók meg nem szólnak egy szót sem. Én (meg még néhányan) persze szólok, és mindezt mérhetetlen értetlenség övezi.
Visszamenőleg elolvastam a híreket (elküldöm magamnak e-mailben, és összegyűjtöm), így bukkantam néhány hátborzongató dologra családpolitika témában.... Egy félelmetes sorozatot nézünk (a regényt is elolvasom a nyáron, és tévedésből az egész estét verziót néztem meg először, ami szintén nagyon frusztráló, nem is értem, hogy maradt ez eddig ki), ami ijesztően rímel erre az egészre, és komolyan elkezdtem gondolkodni, mi lesz majd, ha elindul a begyűjtés... Hogy a gyarmatokra nem megyek, az biztos.
Olvasok inkább most Eve Enslert, nagyon refreshing, ki is találtam, hogy csinálok belőle drámaórát jövőre. (És itt egy film is....)
Meg voltam a Drávánál, nézzétek.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése