(Pedig nem is erről akartam írni, hanem a fordítási munkáról.)
Amikor megkérdezték, hogy tetszett a film, azt mondtam, hát, olyan Mészáros Mártás lett. Nem igazán lepődtem meg semmin, voltak szép és mély, hosszú pillanatok, nagy csendek. Kicsit túl sok ordítás. A történet jól össze van rakva, talán még izgalmas is, de amikor a gyerekek megkérdezték, miért van ennyi indokolatlan meztelenkedés meg szexjelenet, nem tudtam válaszolni. Illetve először azt válaszoltam, szerintem miattuk, de ekkor értetlenül néztek rám.
Aztán megnéztem az ATV-s beszélgetést a rendezőnővel, és sokakkal ellentétben nem háborodtam fel rajta. Nem tudom pontosan megmagyarázni, miért nem, a bűn relativizálása vagy az áldozathibáztatás nem okés, mégis valahogy érteni vélem, hogy mindenki csak a saját perspektívájából, a saját történelmi-kulturális kontextusából tudja értelmezni a történteket. És mindent.
A filmben fontos komponens a (háborús) nemi erőszak, aminek sok fontos lélektani következményét szerintem sikerül is megmutatni (és arról most nem beszélek, most, hogy gáz van, mennyire méltatlan, hogy bárkit, aki a filmes vagy a színházi világból a médiába csöppen, arra próbálnak meglehetősen arrogánsan rávenni, hogy foglaljon állást ebben az ügyben), de azt hiszem, nem lehet egy általános perspektívát megszabni, bármennyire súlyos is ez az egész ügy.
Ugyanez a helyzet a Szabó Magda kapcsán, akiről a versenyen nagyon lelkesen beszélt minden résztvevő, a felkért hozzászólók, egyetemi oktatók is (nyilván semmi fontosat, korszakalkotót vagy bátrat nem hallottunk, mert az ilyesmi túl kockázatos). Arról viszont éppen hogy nem beszél senki, hogy ez a néni milyen szép és optimista regényeket írt pl. a második világháború időszakáról, hogy bárcsak így, ilyen simán, ilyen burokban és gyorsan megoldódóan történt volna mindent, mint az Abigélben. Olvasom-hallgatom a rám szabott regényt (még mindig, mert most már végigmegyek rajta még egyszer), és egyre jobban idegesít a főszereplő nyafkasága, a világ iránti érdektelensége, az értelmiségi elzárkózásba bújtatott nemtörődömsége, önzése. Egyszerűen bosszant, még akkor is, amikor a másik karakter (az alteregó) talán pont azt hivatott képviselni, hogy ezt a finnyás, kisujjat eltartó arisztokratikus gőgöt ellensúlyozza, hogy az évtizedes be- és fel nem vállalás miatti lelkifurdalást kompenzálja. Bosszantó, hát el kéne mondani, de nem tesszük.
Amúgy ironikus, hogy pont egy olyan tanulmányi versenyen kell ezt olvasni, ahol (társadalmi szolidaritásból) előre le vannak zsírozva a helyezések, és tizenéves kamaszoknak kell azzal szembesülnie, hogy nem a teljesítmény számít, hanem hogy még ha jobbak is, át kell adni a helyezést a "trianoni árváknak". Ez most részvétlenül hangzik, de attól még rémes. Mert nem hiszem, hogy a fiataloknak bármelyik "oldalon" ezt kéne megtanítanunk -- sem a regény, sem ez az egész versenyhelyzet nem hordoz jó üzenetet.
Nehéz dolog ez a társadalmi felelősségvállalás és annak a valahogy való megtanítása. És mi imádunk mindenkit felelősségre vonni: itt természetesen nem a szexuális zaklatás (még két éve is aktív!) elkövetőjére gondolok, hanem mindenki másra, akit ebben a történeti pillanatban megpróbálunk a véleménye kategorikus kinyilvánítására rábírni. Egy csomó olyan helyzet van, amikor az embernek egy csomóféle véleménye lehet anélkül, hogy köpönyegforgatónak minősülne. A mi történelmünk nem nagyon kecsegtetett soha azzal minket, hogy az önálló, karakán erkölcsi pozíció kifizetődő, sőt. Hát hiszen ez van, nem? Nem számít ki vagy, mit gondolsz, az számít kit ismersz és kivel vagy jóban. Móricz ezer éve megírta a Rokonokban. Semmi nem változott. Mégis imádunk cseszegetni mindenkit, akiről úgy véljük, hogy egy kicsit megingott (főleg ha "nagy öregként" pont az ellenkező lenne a dolga), de aztán mi sem küldjük el a főnökünket a picsába, nem jelentjük fel a zaklatónkat, nem mondunk fel a munkahelyünkön, és -- állítólag a gyerek érdekében -- nem borítjuk rá az asztalt a zsarnok tanítónénire. Nem megyünk el már tüntetni október 23-án.
Aztán néha mégis úgy teszünk, mintha tökösebbek lennénk, mint a többiek, de a magunk ilyesfajta megnyugtatása is csak ideig-óráig áltathat minket.
Amikor pár éve azt írtam, a halál lehet, hogy azt is jelenti, hogy egyszer csak elegünk van már mindebből, megkaptam a magamét sokaktól. De még mindig így gondolom; iszonyatosan melós és fárasztó hűnek maradni saját magunkhoz ebben a világban. Amikor alig akadnak olyanok, akik ezt egyáltalán megpróbálják.
És nem vagyok optimista ebben sem.
Ma megnéztem a vukovári tömegsírokat.
Olyan közel van ez az egész.
És nem, nem művészet.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése