Utolsó

Nagyon intenzívek voltak az utolsó napok az iskolában, nem is volt időm írni minderről.
Összességében is elmondható, hogy iszonyú fárasztó évet zártunk minden szempontból, jól kimerültem, egy hete nagyjából csak filmeket bámulok, illetve végre kiolvastam a január óta magamnál tartott nagy, rózsaszín regényt, ami egyáltalán nem érte meg, de, mivel karácsonyra kaptam, megfogadtam, hogy kivégzem (lehet, hogy később még írok róla).

Három emelt vizsgám volt, két nyelvvizsgám, rengeteg értekezletem, egy három napos osztályérettségim, sok-sok agybaj, egy bankett, egy tanári buli és egy felmondás, egy osztálytalálkozó. Közben dolgozatok, egyetemi évzárás, a diákoktól meg nem tudtam elbúcsúzni, amit nagyon sajnálok, és majd megpróbálom valahogy megoldani. (Bár ha az érettségizőkre gondolok, felesleges felhajtás az egész, úgyis a jótékony feledés a vége.)
Közben amúgy nem volt érzékelhető sem a tempó, sem a súly, aztán a végén csak azt vettem észre, hogy teljesen kiégtem.

... pedig egyébként eufóriát kéne éreznem, hiszen munkahelyet váltok, ami alapvetően jó. Ma pont kiválogattam a cuccaimat, félretettem minden angolos tananyagot, hiszen azt most egy darabig nem fogok tanítani.
De nem érzek eufóriát, lezártságérzésem sincs, csak azt érzem, hogy itt a szabadság, és ma nagyon tudatosan rákoncentráltam arra, hogy holnaptól szabadságon vagyok.

Az új hellyel az első tapasztalatom az, hogy a normális emberi dolgokat természetesnek veszik. Én persze óvatosan közelítek, sokat kérdezek, és nem értik, miért. Gyanakvó vagyok, ezt szintén nem értik, talán a mással való kiszúrás nem olyan természetes mindenhol. Augusztus végén már majd biztos kíváncsi is leszek, egyelőre azt érzem, hogy nem akarok tanterem közelébe menni...

Az utolsó napok minden hülyeség ellenére könnyedén zajlottak, de ez sem volt különösebben más, mint máskor, hiszen a vizsgák után már két rendrakás és három javítóvizsga-dolgozat összeállítása közben inkább kávézunk meg dumálunk - minden olyasmit csinálunk, amit év közben is kellene.
A felmondásom áthelyezési kérelmem szóbeli bejelentése simán zajlott, a főnök nagyon jól el tudja játszani, hogy egy cseppet sem lepődik meg, és pár nap alatt nagyon csinos fedősztorit rittyentett a publikumnak arról, hogy miért megyek el: kutatótanári ambícióimat neki már nincs lehetősége támogatni, arra csak ez a másik iskolatípus alkalmas, ezért ő nem tarthat vissza.
Ehhez képest az igazgatói irodában zajló megbeszélésen csak arról volt szó, milyen jól emlékszik rá, amikor az engedélye nélkül új tanári asztalt választottam magamnak, amiből ő áááá, nem csinált ügyet, viszont ez szerinte már azt jelezte, hogy megromlott a mi amúgy csodálatosan remek kapcsolatunk (everybody loves Bridget).
Nem rántottam fel magam rajta, ahogy azon sem, hogy a tanévzárón elfelejtett elbúcsúztatni, illetve amikor észrevette, hogy csak két csokor virágot vetetett a kis ölebeivel a két másik távozó kollégának, volt képe az mondani nekem, hogy tanárokat nem szoktak kétszer elbúcsúztatni. (Amúgy persze mást sem.)
Azt egy kicsit sajnálom, hogy nem lesz alkalmam az új harci kutyájával együtt dolgozni (az előttem egy héttel felmondott igazgatóhelyettes pozíciójára ugyanis rögtön kerített egy embert egy másik iskolából), akiről csak annyit mondanék, hogy saját megítélése szerint emberi kapcsolataiban a teljesítményre törekszik (sic!). A tesi szakos kolléga szerint jöhetett volna akár katonaruhában is, bár a tüsi haja, a karika fülbevalója, a vékony szemöldöke és szögletes állkapcsa így is sok mindent sejtet. Igazán kár, hogy nem fogom megismerni.

A záróbulit aztán Orwell Állatfarmján tartottuk, ahol megettük a leölésre ítélt szürke marhákat (elfogyott ugyanis a fenntartásra szánt EU-s pénz), ahol szép ajándékokat kaptam a kollégáimtól, ráadásul nagyon látványosan.
Szomorú egy munkahely ez, mindenki elégedetlen, mint a leölésre szánt szürke marhák (nyelvtannáci olvasóimnak mondom, kétféle helyesírást találtam eme hungarikumra!), de csak az elenyésző kisebbség mer szólni vagy gesztusokat tenni élete kockáztatásával. Vagy legalább protokollellenesen felvenni egy nadrágot szoknya helyett, ünnepségekre. A retorzió ugyanis sosem marad el. 

Ezért aztán amikor a dirinő szomorúan ette a marhapörit egyetlen csatlósa társaságában (akinek már nincs veszteni valója, ugyanis nyugdíjas), nem sikerült megsajnálnom, viszont el sem köszöntem tőle. Ezen biztos megint megsértődött, de annyi baj legyen.
A látványos búcsúkat amúgy utálom, teljesen feleslegesnek tartom, hogy visszamenjek az augusztusi értekezletre, bár híveim szerint igenis vetessek a közalkalmazotti tanács pénzéből (amit én is mérsékelt lelkesedéssel, de befizettem) valami méregdrága könyvet, és küldessem el postán.
A csokor virág is jöhet.
Megköszönni nem kell semmit.