Az úgy kezdődött...

... hogy lerobbant az autó. A város közepén.
Elég sokat mentem vele, nyekergett és nyikorgott, pont terveztem, hogy beviszem egy szervizre, aztán -- ahogy mondani szokták -- bevitette magát. Megállt egy belvárosi utcában, ráadásul engedélyköteles parkolóhelyen.
Jó fej volt a szerelőm, a három napos nyaralásból telefonálva hívott egy autómentőt, aki elvitt a műhelybe.
A pali jó fej volt, olyan hatvanas szakállas rokkerhobó. Ráadásul még sosem láttam kisautót feldobni a trekkre, nagyon izgi volt. Legjobban azt irigyeltem, ahogy hanyagul továbbintette a Merdzsókat, akik nem tudtak tőle bejönni az egyirányú szűk utcába.
Az úton a műhelybe megbeszéltük, hogy tök mindegy, milyen autót veszel, mindegyik szívás, látott ő már három hónapos luxuskocsit látszólag ok nélkül lemerült aksival.
A fiúk aztán bevették az autót, kiderült, hogy a gyújtásnál eltört valami csavar, a nyekergés meg valami gömbizé, amit megolajoztak, aztán majd egyszer kicserélik, ha lesz pénzem.
Ilyenek ezek a szerelőfiúk, figyelnek a pénztárcámra. Közben persze folyton poénkodnak a piros versenyautón, amibe ha beszállnak, elfogja őket a cifra remegés... Még jó, hogy a trekkerre való várakozás közben kiszedtem a macskás kormányvédőt (oké, a szürke virágos szőnyegek bent maradtak)....

Szóval délutánra kész lett, úgyhogy az egy órás városbeli bolyongás (amikor is megállapítottam, hogy a Kormányhivatal hétfő délután 2-kor már nem dolgozik) után mentem is érte a jó kis vihar utáni szaunában - busszal.
Imádom ezt a kocsit, mindent kibír, olyan, mint én. Lehet, hogy még fizimiskára is hasonlítunk. Persze az is lehet, hogy nagymama vigyáz ránk odafentről, ezért nem a bakonyi szerpentinen vagy a pozsonyi csúcsforgalomban krepált be a gyújtás, hanem a trip utáni első nap délelőttjén.

Ma pedig elmentem tűz- és munkavédelmi oktatásra, mert minden évben végig kell hallgatni, hogyan ne gyújtsunk fel egy diákot (vö. ha pedig meggyulladt, oltsuk el), hát, sokkal szórakoztatóbb volt, mint XY úrral szeptember elején. A csajnak volt humora, főleg saját sztorikat mesélt, dögös volt a haja és a végén nem kérdezett semmit, csak aláírt. Ezt persze megelőzte a munkavédelmi foglalkozás-egészségügyi orvos, aki sajnos alkalmasnak nyilvánított, viszont szerencsére az asszisztens közben átvitte a tavasszal már megállapított eredményeimet a saját gépébe (nem, nem változott semmi). Hihetetlen, nem? Két szomszédos rendelőről beszélünk, közös számítógépes rendszerről, de be kell menni, hogy egy vén doki (aki mellesleg legalább nem vetkőztetett melltartóra, hogy megvizsgálja a szemem) feltegyen két kérdést. Tiszta szerencse, hogy ezentúl nem kell rendelőkbe járkálnom (legalább is ilyenekbe), mert majd házhoz jönnek - komolyan!

Hát így telnek a napok, egy nyommer tiniregényt kaptam fordításra, hogy ne unatkozzak, de a tudományos munkásságomról majd a következő posztban írok.