2018. november 26., hétfő

Szmog

Már két nap is eltelt, amióta visszajöttem, de még mindig nem tudom túltenni magam rajta.

Azon gondolkodom, vajon min is múlik valójában, hogy az ember érzékeny, barátságos lénnyé vagy egy önző, akaratos, vastag bőrű, mérgező csótánnyá válik-e végül. Egy makacs túlélővé, aki mindenáron boldogul, viszont titokban mindenki viszolyog tőle.
És hogy amikor végül odaér arra homokos, szomorú, vizes síkra és szétnéz, akkor elgondolkodik-e, hogy ki is ő valójában, és hogy mit tett hozzá ahhoz a mikrovilághoz, ami a létét biztosítja. Vagy ha nem is a mikrovilághoz, legalább azoknak az életéhez, komfortjához akiket szeret. Hogy vállalt-e valaha igazi felelősséget bármiért is, hogy eszébe jutott-e valaha az a másik tízmillió vagy hétmilliárd. 

Vajon miért olyan nehéz vagy elmulasztható, ha nem is szavakkal, de legalább tettekkel körülrajzolni a szeretetet, ráérezni arra a néhány pici gesztusra, amitől a másiknak kicsit szívmeleg lesz, hogy ez aztán befűtsön egy egész szobát. Vagy úgy van ez, hogy azt hiszik, pénzre minden átváltható, és a törődés valójában nem más, mint nagylelkű borravaló egy számlához, amit úgyis ki kell fizetni, mert a fogyasztói társadalomban ez garantálja a létezésünket. Fizetek, perkálok, pénzt osztok, tehát vagyok. És ha kapsz, csak akkor vagy valaki.

És vajon van-e tényleg egy olyan pillanat a halál előtt, amikor számot kell adnunk magunk előtt arról, hogy kiért mit tettünk, és hogy az, amit tettünk, elég-e ahhoz, hogy békésen hátradőljünk a gazdag, magasított párnánkra, amit az erőszakkal harácsolt, összekuporgatott jólétünk rakott a fejünk alá. Be kell-e valaha ismerni azt, hogy az önzetlenség nem azt jelenti, hogy mindig magamat keresem a visszapillantó tükörben, hanem azt, hogy felismerem és elfogadom a másik igazi arcát. És nem akarom többé bántani. Mert észreveszem, hogyha bántom. Szinte pofán csap, mint a szarszag. És elszégyellem magam. Súlyosan rám telepszik a bűntudat, értetlenkedem, hogy ezt eddig nem láttam meg. 
Mint amikor két centire tőlem--satufékkel--megáll előttem egy száguldó autó, és hirtelen rádöbbenek, hogy megúsztam. Még időben. Még éppen csak hogy... Hogy történhetett volna egészen másképpen is, és mindez csak egy másodpercen múlt.
Persze, lássuk be, ijedtség ide vagy oda, a legtöbben legközelebb úgyanúgy nem néznek a lábuk elé. 
Watch your step, mondanám, ha nem lenne már tökre mindegy.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése