Élet light

Jól szituált, egyszerű és általános megállapításokat tartalmaz ez a cikk a magyarországi szappanopera-viszonyokról, olyanokat, amikkel alapvetően egyetérthetünk.
Hiányolok azonban belőle több olyan fontos megállapítást, ami felelősségteljesebben, felelősségre ébresztőbb módon kísérelné meg helyretenni a helyzetet.
 
Való igaz, hogy a kereskedelmi tévék szappaoperái legbutított sorozatok pont úgy, ahogy az egész kereskedelmi televíziózás egy általában véve profitorientált, nagyrészt külföldi lincenszműsorokra építő struktúra; azaz nagyrészt olyan programokat igyekeznek átvenni nyugati televíziókból, amiről valamiért azt gondolják, hogy itthon is meghonosítható és anyagilag kifizetődő. Mondhatjuk, hogy a Barátok közt és a Jóban rosszban is ezen elképzelés alapján készült egyben azzal a bőszen deklarált szándékkal persze, hogy betömjék a rést, amit a Szomszédok maga után hagyott. Az első pillanattól fogva teljesen világos volt azonban, hogy ezek nem azok a sorozatok lesznek. Évekkel később el is indult aztán az Életképek az M1-en.
 
A Barátok közt és a Jóban rosszban nemcsak azért nem tudja betölteni társadalmi szerepét, mert nem reflektál a mai magyar valóságra. Pontosan úgy látom, különösen a Barátok köztben, hogy a homoszexualitástól az abortuszon át a drogproblémákig és a depresszióig katalógusszerűen minden aktuális problémát felvonultat (és ezzel eleget is tesz valamilyen hevenyészett társadalmi funkciónak), csak ez épp a legcsekélyebb mértékben sem érinti ezen jelenségek valós összetettségét és súlyát, leginkább csak látványelem és reklámfogás, mint mondjuk a meleg szereplők a valóságshow-kban. A reflexió a Mónika show és a Story magazin szintjén marad, és gyakran tökéletesen és pontosan megfelel annak a felszínességnek, ahogy az adott problémát a társadalmunk kezeli. Mindez nemhogy elmélyíteni a nézőben a szociális tudatosságot vagy az adott jelenségekhez való viszonyt, hanem éppen hogy a felszínen tartja. A kereskedelmi sorozatok a nézettséget célozva nem végezhetnek mélymerítést, naivitás tehát elvárni tőlük, hogy társadalmi missziót töltsenek be... Abban a pillanatban, mihelyst ez megtörténne, átkerülnének az éjszakai műsorsávba.
Mindemellett nem látom, hogy a példaképpen emlegetett korábbi és külföldi sorozatok másképp lennének ezzel a dologgal. Való igaz, hogy a Szomszédok inkább tűnt "átlagmagyarnak", mint a Barátok közt, de ez csak annyit jelent, hogy egy korábbi generáció, illetve egy másik társadalmi réteg életét próbálta kopírozni. Ez a különbség ma is érzékelhető pl. az Életképek és a kereskedelmi sorozatok között: míg az előbbi szereplői alsó-középosztálybeli értelmiségiek (újságíró, tanár, színházrendező), addig az utóbbiaké főként vállalkozók. Ezért is a különbség a pasztell és a színes díszletezés között - no meg persze azért, mert az adott sorozat az őt megrendelő és működtető tévécsatorna ízlésvilágát is tükrözi; ugyanúgy, mint mondjuk a reggeli hírműsor vagy az esti híradó színvilága.
 
A cikk hivatkozik egy amerikai forgatókönyvíróra, és követendő példának tartja a következő megállapításokat.
Dana Cooper, amerikai forgatókönyvíró elmélete szerint a nézők négy szükségletét kell kielégítenie egy jó sorozatnak. Egy: új ismeretekkel kell szolgálnia. Kettő: lehetőséget kell adnia arra, hogy a néző olyan fontos "igazságokra" döbbenjen rá, melyeket nem feltétlenül kell a saját életében megtapasztalnia. Három: ötleteket kell adnia a konfliktusokkal, nagy változással járó élethelyzetek feldolgozásához. Négy: ki kell elégítenie azt a teljesség iránti igényt, amire a tévékészüléken inneni világ nem képes - a való élettel ellentétben minden kérdést le kell zárnia, minden problémát maradéktalanul meg kell oldania, hogy igazi minta lehessen. [...] Hiába, amikor a tévézés ennyire meghatározó eleme a mindennapoknak, szükség van arra, hogy a sorozatokból kidolgozott és megoldott mintaszituációkat kapjunk, még ha ezek legtöbbször banálisak, nevetségesek is.
          Részemről nem láttam még olyan sorozatot, ami az itt felsorolt szempontrendszert követve új ismeretekkel szolgált volna. A szappanopera lényege éppen az ismerős elemmel való játék, hiszen a néző, mihelyst nem ismer magára, rögtön átkapcsol. És bár való igaz, hogy a teleregények szándék általában a (vélt vagy valós) aktuális társadalmi helyzet ilyen-olyan módon való ábrázolása, teljesen elképzelhetetlen az, hogy minden problémára maradéktalan és kétségtelen megoldási lehetőségeket kínáljon. Az ilyesfajta misszió egyrészt a profitorientáltságtól távol állóan didaktikus, másrészt hiúság lenne. Harmadrészt pedig alapvetően hülyeség azt gondolni és elvárni, hogy a televízió (ráadásul "banálisan" és "nevetségesen" megoldott mintaszituációkkal) pótolhatja a saját, valós tapasztalatokat ezáltal az élet teljességérzetét nyújtva. 
 
Végül pedig, ami a színészi játékot illeti, tudomásul kell venni, hogy bizonyos (akár jó) színészek elmennek szappanoperába játszani, mások pedig nem; én ebben alapvetően nem látok semmi kivetnivalót. A sorozatok színészei legtöbbször megélhetési színészek vagy legtöbbször nem is azok, csak szimplán jól mutatnak a képernyőn, mert dekoratívak; és azért affektálnak, mert attól valamilyenek egyáltalán.
A rossz vagy a (helyzetnek és az igényeknek, a rossz szövegkönyvnek megfelelően) leegyszerűsített színészi játék nem minden esetben a színészt mint színészt minősíti (ha egyáltalán az), hanem véleményem szerint inkább a rossz, kontár szövegkönyveket. 
Aki komplex színészi munkát vár, az nem teleregényt néz. Szimplán kereskedelmi szempontok befolyásolják egyébként azt is, hogy a jobb sorsra érdemes színészek általában csak átmeneti szereplői az ilyen sorozatoknak, és ez így is van jól.
 
A sorozatoknak ma kizárólagosan egyetlen funkciója van, az pedig hasonlatos a kibeszélőshow-kéhoz és a pletykalapokéhoz; ez pedig a társadalmi, életbeli aktualitásokra történő látszólagos utalásrendszerrel (vagyis annak illúziójával) történő szórakoztatás. A magyar átlagnéző nem is vágyik többre, és általában okulni sem vágyik, mert aki igen, az nem néz ilyen sorozatokat. Tetszik, nem tetszik, a nézők termelik ki a saját tévéjüket és műsoraikat, de a szórakoztatás és a befogadói aktivitás legalábbis szoros kölcsönhatásban van. Úgyhogy nyugodtan bevallhatjuk, hogy nem vágyunk jobb sorozatokra, mint amiket készíttetünk magunknak.