Húrok

Napok óta csak rá gondolok. És a gondolat, a képzet visszavisz körülbelül húsz évvel ezelőttre, amikor az osztályba bejött egy hölgy, és megkérdezte, hogy a következő tanévtől ki milyen hangszeren szeretne tanulni. Én emlékszem, fuvolázni akartam. És közben a többiekkel lázasan azt tárgyaltuk, hogy melyik hangszerhez milyen adottságok kellenek.
Én nagyon pici voltam - pici kéz, pici láb, pici minden. Mondták, a fuvolához nem vagyok elég magas és elég "tüdős" sem.
 
Apám eldöntötte, hogy zongorázni fogok, amihez közben a kedvem is megjött. Bár mindenki azt mondta, hogy a zongorához meg természetesen nem elég nagyon a kezeim.
Határozottan emlékszem arra a napra, amikor apámmal besétáltunk a zeneiskolába, és az egyetlen, általa ismert zongoratanárnőt kerestük, de nem találtuk. Egy tűsarkon imbolygó magas nő kapott el minket a folyosón, hogy mit segíthet. Apám mondta, a Bukicsnét keressük, szó szót követett, és végül beíratott a tűsarkon imbolygó nőhöz. 
 
Ági néninek hívták, bár ezt sokáig nem tudtam. Mindhárman hozzá jártunk zongorázni, én a legtovább, tizenkét évig. Ági néni iszákos volt, mert az ex-párttitkár férje sokat volt távol, gyerekük pedig nem született. Rendszeresen kapatosan jött órára délután egyre. Nem durva spicces volt, hanem az érzékeny fajta. Hol lendületesen ütötte a taktust a zongora tetején, hol csak támasztotta a fejét és nézett szomorúan. Amikor elújságoltam neki, hogy a szüleim válása után apámhoz költöztem, és nincs hol gyakorolnom (a zongora ugyanis anyámnál maradt), és tán ezért abbahagynám a zongoratanulást, sírva fakadt. Mondta, este vannak üres termek, járjak be a zeneiskolába. Bejártam. Évente egy darabot tanultunk és tökéletesítettünk, többet nem tudtam - zongorahiány miatt.
 
Határozottan emlékszem, hogy kilenc éves koromban, mikor sorra került az első kétkezes darab, majdnem sírva fakadtam félelmemben. Aztán egészen jól ment - ahogy utána a többi is.
Nyolcadikban komolyan fontolóra vettem, hogy zenei pályára menjek, de lebeszélt róla. Azt mondta kerek-perec, hogy nem vagyok elég jó. És hogy a pálya tele van nem elég jó zongoristákkal. Minden öt évben egy, aki alkalmas és elég tehetséges, és a mi holdudvarunkban a zeneiben már megvan: a Mátyás Pisti.
Elszomorított, de igaza volt.
 
Egyszer azt kérdezte, szoktam-e a kottán kívül mást is játszani. Mondtam, persze, ragtime kottákat másolok, apámtól ellesek ezt-azt, hallás után zongorakísérek. Kérte, hogy játsszak valamit. Aztán megtanultunk egy ragtime-ot órai anyagként. És akkor a sok Schumann, Bach meg Czerny után kértem, hogy hozzon nekem még több Bartókot. És akkor elkezdtem Bartókot tanulni.
A Gyermekekneken és a Mikrokozmoszon kívül akkoriban senki nem tanult Bartókot, csak a haladó félprofik. Mindenkit taszítottak a fura ritmusok és a disszonáns harmóniák. Mondtam, szerintem Bartók a magyar komolyzene Oscar Petersonja.
Nagyon jól ment Bartók, a vizsgákra is rendszeresen azt vittem. És állandóan Cziffra Györgyöt hallgattam.
A nagy álmom pedig az Allegro Barbaro és a Rhapsody in Blue volt. Mindkettőt elkezdtem, de túl nehéz volt.
Most már elég öreg vagyok, lenne rá időm. 
Szóval napok óta csak rá gondolok. OTP hitellel árulják a METRO-ban.