Nem jönnek ki túl jól mostanában, a körülmények meg ő. Valahogy nem találják a közös pontot.
De a legnagyobb baj nem is
ez, hanem hogy úgy látszik, lehetetlen alkotó energiává formálni a spleent.
Ez
a spleen egyébként nem generalizált életfilozófia vagy hozzáállás. Ez
tökéletesen átmeneti állapot, ő is tudja. Mégis hagyja magát -
átmenetileg - lerántani az irónia pereméről bele a szótlan sűrűjébe.
---
Feleslegesnek
érzem a beszédet ugyanis. Mintha egyfolytában és mindig csak a hülyeség
folyna mindenhonnan. A felesleges szócséplés, az önismétlés, a meddő
viták, a visszapattanó szólamok: mintha
mindig minden nap és minden beszélgetés ugyanolyan lenne. Mintha nem
lenne értelme belekezdeni a valóban elsőnek, utolsónak vagy egyetlennek
szánt első
mondatba, mert tudható, hogy az nem az első, de nem is az utolsó - a
plebs ismétlésért hajrázik, kiprovokálja a folytatást. Jót derülnek a
komolyan veendőn és sírnak a vicceken. Mindent félreértenek és semmit
sem értenek, bárhogy is magyarázom. Bárhogy is magyarázom, csak magamból
csinálok verklit, a megértés halvány reménysége, annak egy szikrányi
szándéka sem mutatkozik.
Tiszta, egyvonalú hangokra vágyom most. Nyitott fülekre. És ha ez maga a csönd, akkor legyen.
Lassú, kimunkált mozdulatokra, bólintásokra. Eleganciára, finomságra, valódi, nem elvtelen előzékenységre.
És nagyon.
Kerülöm a szavakat, mert komorrá tesznek. Lehet mondani, hogy befelé
fordulok vagy hogy a szeretet nélküliség, netán eltitkolt családi
történetek szervezik a diskurzust... Hülyeség.
Egyszerűen feleslegesnek érzem, hogy túl hangosan mondjak bármit is. És
ilyenkor nincs szükség részvétre sem megerősítésre. A tiszta, egyvonalú
hangokra és a nyitott fülekre van szükség. A kimunkált mozdulatokra,
bólintásokra, eleganciára, finomságra, valódi, nem elvtelen
előzékenységre. És nagyon.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése