Gy. F.

Nem vagyok szomorú, amiért meghalt, hiszen végre találkoznak, ő, és Miklós. Úgy képzelem, hogy egész életében erre várt.
Úgy képzelem, hogy most, amikor felépül a német megszállás emlékműve, ő úgy döntött, hogy ez már sok, hogy ő most már tényleg elmegy. Igaza volt. Én is így döntöttem volna.

Azt gondolom, egyszerűen kiesett az emberek tudatából, emlékezetéből, hogy ő még itt van.
Hogy egy iszonyatos és emberfeletti szégyen az, hogy relativizáltuk Horthyt, beengedtük a Jobbikot, és ő itt volt, és végignézte, végighallgatta. És ezt nem lehet nekünk megbocsátani. 
Hogy már csak a jelenlére miatt is udvariatlanság neonácisat, neofasisztásat játszani. Arra gondolok, hogy eshetett neki mindez. Vagy persze lehet, hogy be sem kapcsolta a tévét évek, évtizedek óta, hogy ne lássa. És hála isten, a kormány képmutatását sem látja már.

Arra gondolok, hogyan élte át ezt a majd 70 évet. Hogy volt ereje, büszkesége nem felejteni. 70 évig nem kezdeni új életet, nem szülni gyereket, nem basáskodni a(z szellemi) örökség fölött, mint valami posztmodern Csinszka. Nem tudom, hogy ez bolondság, makacsság vagy szerelem-e. És hiába mondom, hogy én is képes lennék rá, nem tudom, tényleg nem.