Amikor két héttel ezelőtt utoljára sokat, egyhuzamban gondolkodtam,
akkor sokat olvastam a testelméletekről. Van egy remek válogatás Mike
Featherstone, Mike Hepworth és Bryan S. Turner tollából, tök érdekeseket
írnak a testről való gondolkodás fejlődéséről, a fogyasztói kultúráról,
a fogyókúráról, az evésről, az öregedésről meg az aerobikról. A másik,
amit ki szerettem volna olvasni (de vissza kellett vinnem a könyvtárba),
az A szexualitás története Foucault-tól, már harmadszor ugrottam neki, de úgy látszik, ehhez kevés nekem, amit rászánok.
Az összes forrás (szinte mindegy, hogy szociológiai vagy
antropológiai megközelítés) nagyjából megerősíti azt a feltevést, hogy
kb. a 17. századig szabadon és liberálisan gondolkodtak a testről, aztán
a cogito-korszakkal meg Descartes-tal
beköszöntött a ráció, és a fizikalitás meg az arról való elmélkedés az
illendőség parancsai, a szabálytudat mögé szorult, illegalitásba vonult.
A felvilágosodás/klasszicizmus hanyatlásával ez a regresszió oldódott,
aztán a 20. században megint feléled a gátlásosság, miután az különböző
izmusok kitombolták magukat a századelőn. A testiség, annak ábrázolása,
az abban való gondolkodás tehát valamilyen módon mindig összekapcsolódik
az alternatív (értsd: az éppen adott rendszer ellen menő) kulturális
formákkal és megnyilvánulásokkal.
Mindez
persze végigkövethető konkrétan a művészetekben (és így a színházban)
is, de azért a folyamat szerintem nem annyira egyszerű, mint ahogy
elsőre tűnik. Mondjuk az világos, hogy a felvilágosodás előtt a
középkorban, a reneszánszban és a barokkban is -- persze más és más
formában -- dominált a test és annak ábrázolása (lásd a középkori népi
kultúra, a reneszánsz anatómia színház
meg mondjuk a barokk képzőművészet erotikája), de mondjuk ami a 16-17.
századi udvari viselkedést illeti például, ott a kontrollált,
szabályozott viselkedés és testbeszéd volt kívánatos, nem pedig a
piacterek szabadossága. Ugyanígy az akadémiákon meg az udvari
színházakban, vagyis az olyan "kulturális helyszíneken", ahol a(z antik
mintát követő) mértékletességet tartották szem előtt. Ez az 'udvari ember'
humanista eszménye, amivel gyakran próbálták összekapcsolni (vagy abból
általánosítani) a sztenderd reneszánszkori viselkedésformákat. De ez
részben nyilván tévút, hiszen a reneszánsznak is megvolt az ún. sötét
oldala, és ha az általánosításoktól eltekintünk, a nem sztenderd
viselkedésformákat például simán köthetjük a középkori groteszk
testiséghez.
Aztán ennek az alternatív test(kép)képzésnek a megnyilvánulása lehet a
hullák iránti perverz (?) érdeklődés a 18. század végén mondjuk a
gótikus- bűnügyi és horrorirodalomban (lásd a Frankenstein-sztorit), sokkal később meg mondjuk a dadaizmusban és a szürrealizmusban (például nagy kedvencem, Übü király).
Most (egy nagy ugrással) megint ott tartunk, hogy különféle
ideológiák mentén titkoljuk a testiséget és sanyargatjuk magunkat --
ennek manifesztációi a fogyókúra-mánia, a diéták, a Photoshop-címlapok
meg a ránctalanító krémek -- és mindent elkövetünk, hogy formára
gyúrjuk a külsőnket. A testképek meg a viselkedés valamiféle
szabálytudat mentén rendeződnek, aki/ami kilóg, azt a többség kilöki
vagy elnyomja. Ugyanakkor érdekes, hogy továbbra is élénk érdeklődést
mutatunk a deviáns testek/testi megnyilvánulások iránt. Hogy bár a
szabályosat szeretjük, mégis érdekes számunkra a szabálytalan is. Sőt, a
titkos vágyunk az, hogy ne kelljen aszkétikusan szépnek lennünk, mert
az egy kicsit sem élvezetes.
Kár, hogy most nincs kedvem ezt az egészet egy kicsit hosszabban megírni.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése