Másrészt nincs kedvem végignézni és -hallgatni, ahogy harminc fiatal felnőtt(korú) gajdolja és őrjöngi végig a környéket.
Harmadrészt ma gyakorlatilag bejelentették magukat. Hiszen úgyis tudják, hol lakom. Ha meg pontosan nem is, majd addig fognak keresni, és mindenhová becsöngetni, amíg megtalálnak. (Ui. ma a zajos környéken lakás hátulütőiről beszéltünk, hát, ők majd hamarosan tovább emelik a zajszintet, mondták.)
Nem mintha fair lenne ilyesmit felemlegetni, de többek között még azért nem kerestem eddig új munkahelyet, mert nem szerettem volna, ha őket más érettségizteti le. Illúzióim persze nem voltak a dologgal kapcsolatban, tudtam nagyon jól, hogy egy pillanatig sem fogja őket meghatni szerény személyem (idén sem), és tulajdonképpen halálra idegesít, hogy mintha nem tudnának különbséget tenni jó és rossz között (lehet, hogy tudnak, lehet, hogy később fognak tudni, nem tudom). Persze van az a Ranschburg-örökzöld, hogy a gyereket, akármit is követ el, ne büntessük karácsonykor-szülinapkor-húsvétkor és hanuka alkalmával... Csak hát ők már nem gyerekek, mint én voltam ennyi idősen. Nem tudom, érzi-e bármelyikük azt a torokszorítást, amikor végzős koromban azt éreztem, hogy az iskola elhagyásával végleg kicsúszik a lábam alól az egyetlen biztos talaj. Hogy elveszítem az egyetlen közösséget, ahol számítottam valamit, és hogy már soha nem lesz körülöttem megbízható felnőtt.
A szerenád pedig (ahogy a tanulmányi kirándulások és mindenféle más alkalmak is, mondjuk mifelénk az auschwitzi-krakkói kirándulás) manapság afféle pálinkatúrává nőtte ki magát most már, és egyik félnek sem fordul meg olyasmi a fejében, hogy most valami végérvényesen megváltozik, vagy hogy valami fontos veszik el az életünkből. Sok osztály nem is énekel például, csak felkurjantanak, aztán jöhet a pia meg a kaja.
Két évvel ezelőtt az írásbelik hetében tartottam poszt-szerenádot egy pénteken, jó volt, tényleg csak az jött el, aki akart. A tavalyiak nem jöttek el, mert nem bírták, nem akarták összeszervezni magukat.
Az idei nagy menet a jövő héten indul a tabló próbafotózással. Innentől kezdve más sem számít majd, csak a fényképek, a ruhák, az időben lefoglalt körmös-fodrász-kozmetikus. És valahogy szomorú, ahogy ebben az orbitális show-ban eltűnik a pici, szürke, egyszerű, lényeglátó emberség. Azok, akiknek ez tényleg harmadlagos. Vagy az hogy az ember a legtöbbjüknél sokkal, de sokkal többet dolgozik, hogy összeálljon az a tételkollekció és hogy meglegyen az a vizsga.
És szomorú az is, hogy nem is fogják érteni, hogy én ezt vállaltam, nem pedig a nagy közös részeg okádást.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése