Viewpoints vary

A következő a helyzet: egy családban mondjuk több tékozló is megfér. (Mondjuk, ami a kispolgári életet mibenlétét illeti, lássuk be, viewpoints vary - a nézőpontok változóak.)

Nemrég -- két év után -- volt egy beszélgetésem a testvéremmel (az öcsém), aki amúgy jó gyerek, és mindig nagyon szerettem. Tényleg. Az elmúlt időszakban én azért nem kerestem, mert meg voltam győződve róla, hogy új, mentes életet akar, és ezt szerettem volna tiszteletben tartani. (A beszélgetés során egyébként ő is azt mondta, hogy nem nagyon szolgált támpontokkal a kapcsolattartást illetően, valóban...) A két évnél régebbi pár évvel ezelőtt egyszer csak a fejébe vette, hogy disszidál Ausztráliába, ezért féktelen gyűjtésbe kezdett, majd egy hóbortos éjszakán eltapsolta az egészet. A saját pénze volt. Nem sajnáltam tőle. A pénzért megvett élményeket sem.
Majd egy hosszabb bűnbánó időszak során kiderült, hogy több tartozása is van (bank, hitelkártya, fizetetlen számlák, stb.), amit a szüleim -- szerencsére jó módúak -- kisebb vívódás után kifizettek az utolsó petákig. Egyrészt hogy nyugodtan aludjanak (mondták), másrészt, azt gyanítom, bűnbánatból, hiszen a dorbézolás és a 'deviancia' nem utolsósorban zaklatott ifjúkorunk (egyik, bár nem feltétlen) következménye lehet.

A dolgok rendeződtek, az öcsit visszavetették (igen, a szüleink keze bizonyos körökben messzire elér) az egyetemre, amit félbehagyott.... aztán ő nem folytatta mégsem, hanem elment inkább dolgozni -- és igen, lett állása, mert a húgom keze is messzire elér, bizonyos körökben.

A családi szennyes szépen kimosódott, a dolgok elsimultak. Ő pedig mindenki életéből felszívódott, azokéból is, akik, kívülről és bennfentesként nézve sem érdemelték ezt meg talán. Azt mondja, "így érzi".

Az az igazság, hogy mindenki azt szeret, akit akar. Az érzelmekben teljesen felesleges udvariaskodni. Úgy is lehet mondani: az érzelmeknek nincs relevanciafaktora vagy igazságtartalma (ezt a pszichológustól tanultam), mindegyik helyénvaló. És mindegyik meg is változhat.
Nem gondolkodom túl udvariasan és píszí-módon az ilyesfajta kérdésekről (mondhatnánk azt is, hogy radikális vagyok), de azt azért meggyőződéssel hiszem, hogy aki barátságos gesztusokat tesz felénk, az megérdemli a viszonzást, pláne ebben a rohadék világban. Aztán ha az illető elbánik velünk, akkor persze odébb kell állni, akár szoros a biológiai kötelék, akár nem. A felnőtt kornak megvan az az előnye, hogy sok dologban (bár nem mindenben) szabadon dönthetünk, még akkor is ha ez a normák felülírását is jelenti bizonyos szempontból. És egyúttal azt is el kell ismerni, hogy sem a "barátságos gesztus", sem a "másokkal való elbánás" nem objektív terminusok...

Magyarán: egyrészt ne hagyjuk, hogy szarakodjanak velünk, másrészt ne szarakodjunk azokkal, akik nem ártottak nekünk. Mindennek a mércéje az emberség, persze éppen az a probléma, hogy ez mindenki számára mást jelent. Hihetetlen, de képesek vagyunk két, irántunk teljesen hasonló szándékú embert abszolút más elbírálásban részesíteni az előzmények, a körülmények meg a kontextus miatt. Sőt, képesek vagyunk megkímélni a rosszindulatúakat, sőt, a saját kárunkra gólhelyzetbe juttatni őket - mondjuk mert ilyenek vagyunk.

Érdekes látni viszont, hogy miközben a racionalizmus jegyében várjuk el az irántunk való megértést sok helyzetben, a döntéseink java részét emocionális indíttatásból hozzuk. Kellemetlen...

PS.: Arról most nem írok, hogy milyen alapon esnek más és más megítélés alá az egy almon belül előforduló különböző normák és abnormák.