A héten félig-meddig (vagy egészben) végignéztem néhány
romantikus-kosztümöst, úgyhogy most már tényleg vágytam valami jó kis
sci-fire (már elég régóta vágyom) vagy valami lendületes akcióra,
úgyhogy megnéztem a Hannát. Nem túl jókat olvastam róla ugyan, de hát a kritikusok hülyék (...), úgyhogy ez most sem zavart.
Azt nem mondhatom, hogy önálló filmről lenne szó, és a rendező (Joe Wright - Büszkeség és balítélet, Vágy és vezeklés)
nem emelt volna be néhány akciós klisét, de ami még ennél is
szembetűnőbb, az ismert női hősök (Nikita, Milla Jovovich és Angelina
Jolie-összes, vagy most már Lisbeth Salander, ugye, vagy abszolút
kedvencem, Uma Thurman a Kill Billben) jó pár jellemzőjét... Mégis, egyrészt az ember ilyesmit sokadszorra is szívesen nézi, másrészt a főszereplőben (Saorise Ronan) van valami vonzóan porcelánbabás és brutálbarbie-s.
A gyengeség szerintem a sztori: a tökéletes katona (azaz a
génmódosított gyilkológép) toposza már a Jean-Claude Van Damme filmben
is citromdíj-gyanús volt. De az üldözési jelenetek, az akciók, a
kergetőzések izgalmasak, a figurák is. Kedvencem a marokkói travibárban
tanyázó hidrogénszőke homokos bérgyilkos (elég vérfagyasztó, komolyan),
meg persze Cate Blanchett a fogfehérítés-mániás főgonosz szerepében (az ő
alakjában meg mondjuk, mintha lenne egy kicsi Nina Sayersből, azaz a fekete hattyúból).
Az egészet egyébként mélyebbé lehetett volna tenni a Hanna körüli
érzelmi szálak pontosabbá, feszesebbé húzásával. De nekem így is
tökéletes ellenpontja volt most a rizsporos romantikának. Jó a
szürke-kékes színvilág is, a(z kelet-)európai atmoszféra, és a zene (a The Chemical Brothers munkája).
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése