Első nap
Halálra idegesítenek a felnőttek. A tudatlanságuk, amit felsőbbrendű
okoskodásba bújtatnak, a nagyképűségük, az ostobaságuk, és legfőképp a
tapintatlanságuk, amivel egymásba, másokba fojtják a szót és az
érzelmeket.
A buszon aludni rémes. Az indulás olyan, mintha a feszített tempójú
munkahét folytatása lenne. Kompakttá csomagolom magam testileg, agyilag
és lelkileg is, hátha könnyebb, de percek alatt rájövök, hogy a
magzatpóz nem a legmegfelelőbb. Mégsem tehetek mást, nem viselem jól a
felületességet; rögvest hiányérzetem támad.
Krakkó élettel teli város -- főleg, hogy diákfesztivál van egész
héten. Az én kulturális toleranciámba, bár teljességgel belefér, de
attól kicsit idegen a mindent átható katolikus atmoszféra, de nyitott
vagyok, hát érdeklődve megnézek mindent, amit csak kínálnak.
Minden akadálymentesített, bicikliutak és sávok városszerte. Kocogók a parkban.
A diákszállón minden szobában telefon, hűtő, vízforraló, fürdőszoba. Kis
dolgokból ismerkszik meg az attitűd. Az emberek beszélnek idegen
nyelveket. Még aki nem akar, az is.
Az egész napos járás és a sok ülés miatt (meg a gyulladásos
csípőizületem miatt) estére alig bírok járni. Hősiesen betartjuk a
takarodót -- mindenki a helyén este tízre. Nagyon szorongok a holnaptól,
és nagyon várom. A szembesülés miatt. A gyerekek reakciói miatt. Az
egyik lány éjjel a buszon azt mondta, nagyon el akart jönni, hogy
"gyerekcipőket fényképezzen és röhögjön egy jót"...
Második nap
Auschwitzba az út egy erdőn keresztül vezet.
A település ma is lakott kisváros, az emlékközpont - múzeumfalu a szélén
helyezkedik el. Nagyon jó idegenvezetőt kapunk, akit mindenki a saját
fejhallgatós készülékén hallgathat magyarul. Feltekerem a hangerőt, hogy
ne szűrődjenek be a zajok. Rezzenéstelen hangon mond el mindent,
naturalisztikus részletességgel, arcizma se rándul. Már biztos
megszokta...
Sétálunk az eredeti szögesdrótkerítés mentén. Minden olyan, ahogy a
filmekben látja az ember, csak ez igazi. Az első kiálltás képeinek
megtekintése után már tudom, hogy sírni fogok. Ha nem most, akkor
később, talán majd este.
A túra mintegy három órás, a derekam elzsibbad, az izületeim teljesen kikészülnek. Fáj minden.
Az egésztől azt várom, hogy határozottan, markánsan megmozdul bennünk
valami, de ez illúzió. Diákcsoportok és nyugat-európai, amerikai
turisták jönnek-mennek. És tanárkollégák tesznek otromba megjegyzést a
roma holokauszt szóba kerülésekor.
A gyerekek azért többnyire némák is figyelnek. Ez is valami.
Titokban fényképezik a vitrineket; nem tudom eldönteni, hogy az emlék
vagy a szenzáció miatt. A nap folyamán még többször visszatér hozzám az
üvegfal mögött lévő hatalmas hajkupac és az összedobált cipők képe.
Biztos vagyok benne, hogy ezzel fogok álmodni.
Összevásárolok mindenféle fényképeket, képeslapokat, valamiért biztos
vagyok benne, hogy mindig emlékeznem kell a képekre és az érzésre is.
A gyerekek később megkérdezik, hogy tetszett-e a múzeum, de én
válasz helyett inkább azt felelem, nem tudok szabadulni a gondolattól,
hogy mindez bármikor újból megtörténhet. És majd most is hagyni fogjuk
mi, emberek, mert egyszer már hagytuk. Nem is egyszer.
És legközelebb majd engem visznek és téged; és senki nem tesz majd semmit. Elborzadnak. Nem baj. Malvina írását
ajánlom nekik, ígérek fénymásolatot, mert, mondom, én nem tudok mit
mondani. A mi generációnk lehet, hogy nem tud mit mondani nekik, hát
hadd ne áltassam őket ezzel. Túl távol vagyunk. A holtak sem tudnak már
beszélni, az élőknek viszont muszáj.
Később este hirtelen nagyon egyedül maradok a hegynyi levágott
haj képével. És sírok is, ahogy várható volt. Telefonálok. Aztán kicsit
sírok megint, akkor már lehet, hogy a megkönnyebbüléstől. Hálát érzek
megint, hogy nem vagyok egyedül a világban.
[...]
A nap második programja a wieliczkai sóbánya. Unesco világörökség, természeti csoda.
A bánya olyan, mint a mesében, fagerendás járatokon át visz az út nagy, kősó barlangtermekbe. Gyönyörű.
Már alig bírok járni, nyomaszt a nap első fele és a derékfájás. Nem
tudok igazán figyelni sem, mindenhonnan sínpárok jönnek elém.
Este hálás vagyok, hogy külön szobát kaptam. Akaratlanul is átalszom a takarodót.
Harmadik nap
Úton haza. Nagyon fáradt vagyok.
Többen szurkolnak, hogy mikor érünk haza, mert Pécsen Kárpátia-koncert lesz kilenckor... beteszem a fülhallgatót.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése