Karácsony, karácsony, karácsonyok

Fogalmam sincs, hogy vág neki valaki, akinek nincs miért várni rá. Vagy nem tudom, mit tesz az előkészületképpen, aki számára ez az év legfontosabb eseménye.
        Én egyik kategóriába sem tartozom, a saját karácsonyomat a helyén kezelem - mármint ott, ahol szerintem a helye van. Ünnep, aminek fontos az előkészülete, a lebonyolítása is, de erre nincsenek előre lefixált receptek és értelmetlenek a kötelező rituálék.
        Nem kedvelem például a lakodalmas sütés-főzést, káposzta, halászlé, mákosguba, ezerféle sütemény, bejgli, mert ilyenkor a kaja fele megmarad, vagy még tavasszal is a maradékot esszük, holott már mindenki halálra unja. Másik következmény a túlzabálás, amitől mindenki egyfolytában csak rosszul van. Nem kedvelem a sok piálást sem, a kötelező karácsonyi koccintásokat, "csakmégeztkóstoldmegeket", utálom a karácsonyi közös éneklést, HA ahhoz a feleknek nincs kedve, nem szeretem, ha klakkban-frakkban kell lenni, idegesítenek az émelygős karácsonyi home-videózások és a fotózkodáshoz való sorbanállás. Bosszant, ha karácsonykor nem lehet problémákról beszélni "mert ez nem illik", vagy ha valaki fáradtabb és szomorúbb éppen, akkor az ciki.
        Karácsonykor a nők általában rabszolgák; az anyák-nagymamák a kiszolgálószemélyzet, a mosogatólányok és a szállásadók egyszemélyben. Pakolgatják a temérdek kaját az egyik edényből a másikba, idegbajt kapnak a második napon lehullott karácsonyi tüskék miatt, stb. A pasik pedig bontják ki az újabb és újabb üveg piát, sztoriznak, villognak a vendégek előtt, és hangosan és látványosan nevelik a gyereket, aki az egész helyzettől teljesen meg van kergülve.
        Már sokféle karácsonyt átéltem, és azt látom, az enyém szerencsére más, mint azok. Nincs tömeg, nincs rokoninvázió, nincsenek kellemetlen és kényszeres ajándékok, és nem kell belefulladni a kajába. Mindenki azt teszi és azt eszi, amihez kedve van. Nem kell kisestélyit húzni (nincs is nekem olyanom), a gyerekeknek nem kell kisöltöny meg kisnyakkendő (már egész bébiméretben is lehet kapni!), és senki nem valami utolsó előtti pillanatban megvásárolt felesleges szarságot kap, hanem olyasmit, amit hosszas kifigyelés és megfigyelés alapján esetleg vágyik. Ha ez nem derül ki, akkor pedig meglepetést.
        Hányszor, de hányszor hallottam gyerekkoromban ezt a "nem tudok neked mit venni"-t. Pedig mindig volt olyasmi, amire vágytam - legfőképp arra, hogy valakit érdekeljen az, hogy én mire vágyom.
        A rokonságban lévő kisgyerekek sokszor sok marhaságot kapnak. Az idei felhozatal: gyerek digitális fényképezőgép (lila, gumibevonatú), feliratos focimez, DVD. Amit én adok ezeknek a gyerekeknek (játék, igazi, összerakhatós, kreatív), az unalmas, és hamar a peremre kerül a tévé, a videó vagy a Playstation miatt. Volt már olyan, hogy inkább oda sem adtam. Hiszen jómódú rokonságról van szó, igazán, minden megvan, ami kell, tévé, medence, pénz, paripa, fegyver. És sok-sok házivideó meg fotók. Kérdezősködésemre, miszerint van-e pl. Legó, az a válasz, hogy van, két doboznyi (erre én a nálunk tapasztalható hordó méretű dobozt, évek munkájával gyűjtögetett többmillió apró alkatrészt, Legó-űrállomást, várakat, mini-hadseregeket kezdtem vizionálni), de hamar kiderült, hogy ez valójában két, félig teli cipősdoboz. Playmobil pedig nincs, mert "az gyerekeknek való". Kérdem, hát ti mik vagytok? Hát persze, hogy gyerekek, de nem picik, akinek ez való. (Nyilván egy nagycsoportos már nagynak számít...)
        Egyszerű, elhajítható ajándékok tömkelege, ami mindenről szól, csak nem a kreativitásról, az alkotás-összerakás, vagy a közös játék öröméről. Az ilyen gyerekek játékszobájában (mert az is van, hogy ne a saját szobában legyen a kupleráj) DVD, tévé, Playstation-konzol, és számítógép van. Semmi olyan, ami apró, szétpakolható vagy borogatható. Nincs is soha rendetlenség, hiszen a Cartoon Networkot nézni (amit a minap programoztam ki a mi tévénkből két hét próbaidő után) játék közben nem lehet vagy nem érdemes...
        Azon gondolkodom, mit tanulnak meg az ilyen gyerekek a karácsonyról. Azt biztos nem, hogy milyen érzés hetek óta bütykölni, rajzolni, ragasztani, alkotni, festeni és készülni a kis meglepetésekkel. És azt sem, hogy az ilyen apróságoknak mekkora értéke is van valójában. És azt sem, hogy az általuk készített kis vackok szülők általi bontogatásakor érzett izgalom legalább olyan jó érzés, mint amikor ők bontogatnak.
        Én a szüleimnek évek óta nem veszek semmit. Rájöttem, nincs szükségük semmire, amit meg mondjuk nagy gonddal keresgélek-válogatok, abban sem érzik a meglepetés szándékát. És így felesleges. Pedig szerintem hazugság az, hogy az ember nem vár és nem szeretne semmit. Ha szeret, ha szeretik, akkor várja a meglepetést, akkor is, ha az egy vacsora, egy külön program, egy dal, vagy egy ajándék. Ne értsétek félre, nemcsak karácsonykor, hanem mindig várja.
        Sokféle karácsony van, és tudjátok, ilyentájt igazán örülök annak, hogy egyáltalán nem vagyok vagyonos. Örülök, hogy sokallom a 4000 forintot a fára, mert így jobban megbecsülöm. És hogy már november végén, december elején megveszem, amit szeretnék adni, mert tudom, hogy hó vége felé egyre kevésbé lesz pénzem. A sors érdekes fordulatai révén a családom minden de minden tagja viszont módosabb. Házuk van, kocsijuk, de legalábbis sok pénzük, szép ruháik, de valami mégis hiányzik. Nem, nem mondhatnám, hogy a szeretet, hanem valami, ami miatt nem túl szívesen lennék ott kisgyerek, de még talált cica sem. Mégis ez az a valami, ami miatt úgy érezhetik, nekem nem elég fontos a karácsony, hiszen nem veszek fel szép ruhát, és bejglit sem sütök. Nincs itthon drága pia, csak mondjuk sör, és nem utazom szinte sehova, mert örülök, hogy végre itthon lehetek az enyéimmel. Sajnálom kicsit őket; sajnálom a húgomat, aki, bár középvezető, és félmilliót keres, mégis sír a telefonba, mert úgy érzi, szétesett a család, és ennek többek között én vagyok az oka. Sajnálom az öcsémet, aki senkiért egy centit nem hajlandó odébb tolni a ceruzát, és zsebből ki tud fizetni egy 200 ezres öltönygarnitúrát. Sajnálom apámat, akinek másfél évente van új autója, egyre hiperszuperebb (én persze sosem veszem észre a különbséget magamtól). Sajnálom még a nagymamámat is, aki megkér, hogy adjak le a kedvéért pár kilót, mert akkor csinosabb lennék. És hiába mondom szegénynek, hogy a plusz kilók nem a zugzabálásból adódnak, hanem mert ilyen vagyok, mindig is ilyen voltam, és sajnálom a befektetendő energia sokszorosát arra, hogy ne legyek ilyen, ha egyszer ilyen vagyok. Nézem, nézem a karácsonyi fotókat a nagy, zöld-piros házban a csillogó ruhájú, tökéletes frizurájú, otthonra kisminkelt emberekkel, és arra gondolok, atyavilág, hogy én milyen egyszerű vagyok. Vajon hogyan lettem és hogy lehetek ilyen hihetetlenül és érthetetlenül egyszerű?