Szélsőséges

Személy szerint két szélsőséges reakcióval találkoztam, és sajnos ezekkel találkozom a legtöbbször.

Az egyik a gyagyás elbagatellizálás (vö. á, ez csak egy kis nátha), a másik pedig a rémisztgetés (vö. #mindmeghalunk). 

Én mindkettőtől viszolygok, de az utóbbitól még sokkal jobban. 

Egyrészt mérhetetlenül fáradt vagyok, és erre sokat rátesz ez az egész hisztéria.

Igen, direkt használom ezt a szót, nem tudok jobbat, mert ami az emberiségre a közösségi médiával rászabadult, az maga az őrület. Persze tudom, hogy sokszor életet menthet a gyors információ, de ez az áradat most visszaüt.

Konkrétan tudom, hogy emberek ülnek naphosszat a facebook előtt, a híreket pörgetik, és dühödten posztolnak. A NAT-tal indult, most folytatódik a vírussal. Vannak, akik hónapok óta így nyomják.

Én a tájékozódás és a kultúra okán használnám az internetet, de már annyira lemerít lelkileg ez az egész (egyébként a NAT-nyilatkozatunkkal kezdődött) tobzódás, hogy azon morfondírozom, hogy kikapcsolom az internetet a picsába.

Ma falun voltam.

A mama azt mondta, az öregek jól és vidáman vannak, de ezek a fiatalok meg vannak bolondulva. Igen, mondtam neki erre, mert ők neteznek egyfolytában. Ebben megegyeztük.

Nem elmismásolni akarom a helyzetet, csak arra próbálok rámutatni, hogy ez a hetek, hónapok óta tartó lelki teher, ami mindannyiunkra nehezedik, lehet, hogy sokkal károsabb, mint a láz meg a levertség. Mert az ember gyakorlatilag semennyire sem hatékony. Nem halad a munkájában, nem beszélget semmi másról, csak erről, teljesen begubózódik a pánikba.

Egy igazi pánikolóval nem lehet egy légtérben megmaradni, mert bármi is kerül szóba, azonnal témánál vagyunk. Bármi is az érved, lehurrog. Ha csak a józan észre is akarsz hivatkozni, megvádol, hogy nem veszed komolyan a dolgokat. 

Tőlem ez az egzaltáltság távol áll, mindig is úgy gondoltam, hogy a higgadt mértéktartással és tervezéssel tudom kontroll alatt tartani az életemet. Ez többnyire működik; mindig lehet rám számítani, tudok okosakat és higgadtakat mondani. Sosem húzom fel magam. Van jól kifejlett öniróniám és önkritikám is.

Nos, ezért is vagyok meglőve, amikor ordítozókkal találkozom. Egy darabig higgadtan érvelek, aztán elfáradok. Az a baj, akkor is próbálnék tovább érvelni, de még jobban elfáradok.

És most is ez van.

Azt mondom, a legjobb, amit jelenleg tehetünk, hogy vigyázunk magunkra, és tesszük a dolgunkat. Akár bezárják az iskolákat, akár nem. 

Nekem most például össze kell állítanom a félbemaradt egyetemi félév miatt két szemináriumnyi anyagot. Azok jönni fognak, azokat javítom. Ugyanúgy el kell olvasnom mindent, mintha tanítanék. 

Ha netán a középiskolák is bezárnak, hasonló dolgom lesz az érettségizőkkel (angol, magyar), de a többi csoporttal is, fontossági sorrendben. 

Én úgy veszem észre egyébként, hogy a gyerekek közül sokan nem szívesen maradnak otthon. Nem tudják elképzelni az életüket a közösség nélkül, nem akarnak otthon tanulni, nem akarnak nyáron pótolni, stb. Egyelőre el sem tudok képzelni azt sem, hogy hogy lehetne rávenni őket arra, hogy otthon tanuljanak. Olyan ez, mint a nyárra feladott házi feladat. Nem lesz egyszerű, de biztos vagyok benne (és az óráimon is ezt vettem észre), hogy a higgadt és nyílt, közvetlen beszélgetés sokkal többet használ, mint a pánik. 

Nekem ezt jelenti a felelősségteljes magatartás.

És én felelősnek érzem magam. 

Csak a józan eszünk maradt, ne hagyjátok magatokat provokálni ti sem.

Ha itthon kell maradni, olvasok majd. Színházakat nézek. Talán behozom a kb. 40 oldalnyi lemaradást a fordítási munkámban. Főzök. És kipihenem a téli szünet vége óta összeszedett fáradtságot. Mosom a kezem, és kevesebb híreket olvasok.