2012. március 21., szerda

Für Elise néni

A Für Elisét még akkor olvastam először, amikor megjelent, vagyis 2002 környékén, mert akkor ez nagy divat volt, anyám pedig megvette. Azt hiszem, akkor tetszett, de soha nem gondoltam arra érdemesnek, hogy újraolvassam, ahogy egyetlen más Szabó Magdát sem.

Most iskolai feladatként kikaptuk, mert április elején megyünk egy területi találkozóra, a szokásosra, és ez az irodalmi csapat feladata. Végzősöket nem viszek, mert tanuljanak most már, a csuda vigye el, úgyhogy maradt a kilencedikes osztályom, akik pedig éretlenek, de legalább még csillogó szemmel néznek rám néha. A feladatot kiadó iskola nyilván előnyben lesz, valószínűleg ott ez érettségi anyag, fel is dolgozták szépen év közben, mondtam is az enyéimnek, hogy nyerni nem fogunk, a regény unalmas, de majd lesz valahogy, lényeg, hogy megtegyük, amit tudunk.
Kettőt megbíztam, hogy elolvassa, kettő a vonatkozó irodalmat nézi majd meg, és hárman szerepelnek abban a jelenetben, amit dramatizálni kellett a regényből. Na ez is! Szabadon választott jelenet egyébként, de ki az az elvetemült őskövület, aki egyrészt automatikusan összekapcsolja az irodalmárkodást a színházzal, másrészt aki kitalálja, hogy pont ebből a regényből egy jelenetet... mondhatnám, hogy ennél cselekménytelenebb, dialógustalanabb regényt ritkán olvas az ember, az egész egy emlék, monológ, napló, belső hangra, egy hangra, az a hang is egy öreg hölgy, nem pedig kamaszgyerekek.

Szóval én már látom, hogy jól fogunk szórakozni, pont, mint két évvel ezelőtt, amikor a szavalóverseny zsűrijében voltam, és a kollégák hangsúlyokon vitatkoztak, aztán egy recitáló lány nyert... na jó. Tavaly az angolos csapatban voltam, másodikok lettünk, abban legalább volt humor meg kakaó. Na de ez a Szabó Magda! Csúcs lesz.
Kiválasztottam egyébként egy jelenetet, megcsináltam némajátékban, hogy ne kelljen sok szöveget tanulni, de hát nyilván nem várhatom, hogy 15 éves gyerekek érezzék át a trianoni gyászt meg a családi tragédiát, vagy a 80 éves fejjel átértékelt kisgyerekes sértődéseket, szülő-gyerek feszültségeket például. Nem, nem tudom, és nem is akarom erőszakkal felpiszkálni az érdeklődésüket eziránt a nagy tudású néni iránt, mert bár nekem borzasztóan imponál, nagyon nagy arc szerintem, de most még magamtól is mérföldnyi távolságra érzem. (Az ajtót sem fogom mostanában megnézni.) Ez később biztosan máshogy lesz.

Egy dolgot irigylek viszont (és ezt akkor is irigyeltem, huszonéves fejjel, mikor először olvastam, meg most is). Nem, nem a stílust meg a nyelvi bravúrt, mert be merem vallani, hogy nem tartom Szabó Magdát annyira zseniális stilisztának és nyelvművésznek, azt hiszem, igazából sztoriban erős, de abban meg azért, mert ezt "termelte ki" a saját élete. Amit irigylek, az a tengernyi idő és mérhetetlen lehetőség a befelé figyelésre, a nyugalom, a csönd, ami lehetővé teszi/tette neki azt, hogy egész életében mást se csináljon, csak magával foglalkozzon. Ezt én is el bírnám viselni.

PS. Egyébként rájöttem, hogy a legjobban ez a kiscsoportos foglalkozás jön be nekem, leülni négy gyerekkel, mennyei, nincs hangzavar, nincs gyökérkedés, ásványi szint meg otromba röhögés. Figyelnek, meg én is. Jó a léleknek. Mint valami terápia (még ha nem is feltétlenül IQ-shot).

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése