Vannak, akik folyton próbálnak meggyőzni arról, hogy máshol sem lenne
jobb dolgozni, mint itt, mert alattomosság mindenhol van, stb. De én
tudom, amit tudok. Mert a konferenciák arra például nagyon jók, hogy
sikerélményhez juttassák az embert, meg hogy -- ha éppen olyan a
szellemi közegük -- egy kis többletenergiát juttassanak a fáradt
áramkörökbe. Az ember, ha rutinos, akkor már azt is pontosan tudja, kik
azok, akiket nem kell komolyan venni, és azokat leszámítva lehet
barátkozni, vidulni, okosodni, meg minden.
Teljesen igaz, hogy a mindennapokban azt tapasztaljuk, hogy az összes
zugba beférkőzött a rosszindulat, a korrupció, a gyanúsítgatás, az
álnokság, és lassan úgy érezzük, nincsenek olyan közéleti terepek már,
ahova oda lehet merészkedni, és kinyitni a szánkat. De pedig néha
vannak. Perpillanat el sem tudok képzelni jobbat magamnak, mint hogy
velem hasonló érdeklődésű emberekkel a saját időm felett nagyjából
uralkodva olyasmikről beszélgessek, amik mindannyiunkat érdekelnek.
Ez egy olyan másfél nap volt, amikor csodával határos módon egy szót
sem hallottam politikáról, áremelkedésről, aggodalmakról, senki nem
anyázott vagy szívta a fogát, pártunk és kormányunk szelleme messzire
elkerült mindenkit. Hála isten csak némi szokványos idiotizmussal
kellett megküzdeni, kis fennhéjázással és nagyképűséggel, esetleg
készületlenséggel és dilettantizmussal, de nem volt vészes. Alapvetően
olyan embereket és olyan fiatalokat lehetett látni meg hallani, akik
(hihetetlen!) tudják, mi a dolguk, és teszik is azt. Akik akarnak
valamit kezdeni magukkal, próbálnak gondolkodni, problémákat felvetni,
azokra reflektálni, kisebb-nagyobb sikerrel, de akkor is.
Valami olyan pozitív szellemi tér, amiben fel sem merült bennem a
feszültség, vagy az az iránti aggódás, hogy lemaradok, elkések,
elrontom, rám szólnak, kikezdenek, stb. Ráadásul kijöhettem és
visszamehettem, én dönthettem el, kivel szeretnék beszélgetni, mennyi
ideig akarok maradni; nem is emlékszem, mikor fordult utoljára elő az,
hogy például leültem egy kávét úgy meginni, hogy nem pattantam fel három
perc múlva, hogy sietnem kell.
Szóval tudom miről beszélek, egy olyan helyről, ahol, még ha kell is
kellemetlenségekkel szembenéznem vagy utált feladatokat elvégeznem,
legalább a legfontosabb dolgokban tehetem azt, és ahogy jónak látom,
vagy ahogy örömet okoz. Ahol nem fosztódik meg az ember a jól elvégzett
munka miatt érzett örömtől, sőt, ahol megvalósulhat a jól elvégzett
munka, átélhető a sikere, stb. Ahol nem liheg valaki folyton a
nyakamban, nincsenek ellenőrizve a lépéseim.
Nincsenek illúziók, tényleg, csak most már lefektetném a minimumot, ha lehet.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése