Nekünk tegnap egyenruhában kellett persze menni, mert ez táplálja a hazafias érzelmeket nyilván, a matrózblúz meg a szoknya (igen, a házirendben a lányoknak még mindig a térdvalameddig érő szoknya az előírás). Egyrészt öröm nézni, hogyan kerülnek elő szünetről szünetre a hátizsákokba belegyömöszölt matrózok és ingek, hogy hogyan kígyóznak a sorok a vécé előtt, hogy átöltözhessenek. Az évnek ez az egyik olyan szakasza, amikor kiugróan megnövekszik az osztályfőnöki figyelmeztetések és intők száma, és persze óriási vitákat generál, hogy ki mire ad ilyet (a sportcipő, a sötét farmer fiúknál oké-e, matróz helyett fehér blúz, szoknya helyett elegáns nadrág oké-e, stb.). Egyetlen egyszer próbáltam felvetni, hogy ha már ugatunk az uniformis miatt, akkor mi is öltözzünk normálisan vagy egyszerűen változtassuk meg a házirend erre vonatkozó részét -- ebből persze csak az első felvetést hallották meg, és azóta ránk is ferdén néz a diri, ha nem vagyunk szoknyában. (A szoknya már csak azért is vicces, mert a tornateremben egyébként egyáltalán nem adottak a kulturált műélvezet feltételei, vagy a szőnyegen kell ücsörögni, vagy állni kell a bordásfal előtt, míg a karzaton megy a műsor, ez utóbbi esetben remekül be lehet látni a szereplő lányok szoknyája alá például.)
Személyes pszeudo-osztályfőnöki véleményem az egészről egyébként az (és sajnos ezt nem is titkolom), hogy igenis fel kell szépen öltözni, de a szoknya és a magassarkú elvárása konkrétan faszság, szóval ilyenkor viseljük méltósággal az osztályfőnöki intőt.
De azt is gondolom persze, hogy ha értelmes és élvezhető műsorok lennének, akkor nem a kiöltözés nyűge lenne a legnagyobb probléma.
Hát, az idei műsor a szokásos panelekre épült: események felidézése, sok, hosszú szöveg, a Tolcsvay-féle Nemzeti dal meg A költő visszatér, ezek már akkor is történelemnek számítottak, amikor én voltam gimnazista. Az iskola önjelölt üdvöskéje elszavalt 3-4 Petőfi-verset, ezeket dramaturgiailag gondolom ő vágta meg, drámai színésznőnek készül az eszemadta, de kb. annyi tehetség van benne, mint Fásy Ádámban, amikor énekel. (Az írói-költői pályáról azt hiszem, én térítettem el egyébként, amikor még a magyartanáraként megmondtam neki, hogy túl fellengzős a stílusa. Úristen, mint tettem a magyar színjátszással....)
Szóval volt feszengés, dumálás, nyavalygás, röhögés, mezítlábazás, szoknyában pucsítás, mobilozás a sorok között, stb., és már az sem moderált senkit, hogy a bosszúszomjas igazgatónő beállt a tömeg legsűrűjébe. Hétfőn lesz adok-kapok megint.
Részemről megállapítottam, hogy az ifjúság elfelejtett rivallani. Komolyan, ennyi unott, zeneietlen, lelkesületlen arcot ott a kórusban, hát gáz. Az egészet azzal magyarázom, hogy bármennyire is nagy a pofájuk manapság, amikor igazi érzelmeket és átélést kellene vállalni, persze megfutamodnak. Rejtőzködnek. Álcáznak. Ezért is utálnak verset tanulni, kiállni szerepelni, vagy csak leülni beszélgetni, mert nincs arcuk, vagy ha van, szégyellik. Egymásét pedig leszólják.
Persze nem csodálkozom rajta, elég nehéz olyasmi közvetítésével ünnepelni, amit nem éreznek a magukénak. Évekkel ezelőtt, amikor én csináltam a műsort, szerettem volna egy "mezítlábas", közvetlen megemlékezést csinálni, ami csak félig-meddig tudott megvalósulni, de (hogy ne álszerénykedjek) tegnap is mondták még páran, akik erre emlékeztek, hogy az sokkal jobb volt. Oké, a matrózt nem tudtam kiiktatni, és a közös Himnusz-éneklést sem, de (az akkori énektanár legnagyobb felháborodására) a Szózatot igen. És azt sem tudtam megakadályozni, hogy egy Kárpátia-dal is elhangozzék az egyébként tökre felhasználóbarát és élvezhető műsorban. Mindenki gratulált, aztán a következő évtől ment tovább a szokásos rendszer.
Aztán egyszer (kissé didaktikusan talán) megírtam az álláspontomat a tanáros blogomba, amiből majdnem botrány lett, mert kikerült egy közösségi oldalra is, és természetesen személyes támadásként értékelték az illetékesek. Azóta befogom a pofám. Ez volt az:
Mivel úgyis megkérdezik a véleményemet a március 15-i műsorról (sőt, volt aki már meg is kérdezte), elmondom, hogy az iskolai ünnepeltetést több szempontból is aggályosnak találom, de nem azért, amiért sokan.
Röviden: magyarnak, de jó hazafinak is sokféleképpen lehet lenni. Még akkor is, ha teljesen tisztában vagyunk a hibáinkkal és a gyengeségeinkkel és úgy is, ha jól ismerjük a minket körülvevő világot. Világokat. A másfajta világokat. Én hiszek az értékközvetítésben meg abban is, hogy sok mindent kell tudni és megtanulni csak azért, mert az az átlagműveltséghez hozzátartozik. De abban is hiszek (ó, nagy szavak ezek!), hogy nem szabad lemaradni a kor kihívásaitól és az újabb és újabb kifejésmódoktól, eszközöktől. Ha lemaradunk, végünk. Múzeumi tárgy lesz belőlünk.
Mindig arra buzdítok mindenkit, hogy találja meg a saját hozzáállását, értelmezését mindenhez - egy szál virághoz, egy jó kajához, egy vershez vagy az ünnephez. Problémásnak tartom azokat a műsorokat, amik kész jelentést tolnak az ember orra elé: jó magyarnak lenni, szép Magyarország, tehetségesek a magyarok - jobbak és szebbek vagyunk, mint bárki más. Ez a kép egyoldalú. És mint minden egyoldalú kép, hamis is. A félkész Széchenyi tér nem szép. A mocskos utcák sem azok. Amikor az utcán összeverik egymást az emberek, és aztán megússzák, akkor nem olyan jó itt élni. Vannak máshol is tehetséges népek, Móricz, Ady, Petőfi kizárólagos emlegetése nem reprezentatív példa. A magyar kultúra vagy a nyelv szépsége, gazdagsága semmit sem ér, ha nem ismerjük a többit is. Tudják, a rossz ismerete nélkül nem tudhatjuk, mi is a jó.
Szóval nem járunk közelebb az igazsághoz, ha leszűkítjük a képet és életidegen, múltbeli dolgokat próbálunk a fejünkbe gyömöszölni. Az nem úgy van, hogy csak a múltunk értékes, a jelen ócska, és hogy a feladatunk az értékek átmentése. Frászt! Értékek a jelenben is, itt is, most is keletkeznek, csak észre kellene őket venni. Mások persze, mint a régiek, ahogy minden más, ami volt, hiszen ami most van, az most van, ami meg volt, az már elmúlt. És még valami. Nem akkor szeretünk jól bárkit vagy bármit, ha érdemtelenül vagy érdemeit elferdítve agyondicsérjük, hanem akkor, ha látjuk és láttatjuk a hibáit is. A hazával is így van ez. Sokkal többet teszünk, ha inkább teszünk valamit, országimázs ide vagy oda.
Az utóbbi években nem kértek fel, hogy csináljak műsort. És ez után az eset után pár kivételtől eltekintve nem tartom a kapcsolatot a kollégáimmal a közösségi oldalakon. Az ünnepekről viszont legtöbbször elbeszélgetünk órákon, még ha rivallani nem is tudom őket megtanítani már.
És várom, hogy az eljövendő években hogyan lesz még katasztrofálisabb a helyzet az erkölcstannal, a nemzettudatra neveléssel meg a többivel. Bár most, hogy Kovács Ákos Kossuth-díjas lett, biztosan ír majd valami szép nemzeties-ünneplős (de! modern hangszerelésű, a korszellemnek megfelelő) dalt.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése