Március 15.

Nem tudom, örülhetek-e. Nem tudom, igazából van-e minek (most nem úgy értem, hogy...). Nem tudom, lehet-e felszabadultan létezni, amikor ez folyik itt, amikor rendszeresen az ember pofájába hazudnak, amikor azt mondják, mindenki fogja be a száját, és hogy aki mást mond, az nem igaz. Amikor azt állítják, az emberekből megszűnt a szorongás, hogy napról napra kell élni, s ezt a sikert a politika könyvelheti el magának.

Nem örülök. Tudom, hogy kint kellett volna ma lennem, és hogy már réges régen kint kellene lennem, de be vagyok ide szorítva ebbe a kicsi térbe, és valahogy érzem, hogy már a számon az a mondat, már a fejemben az a megoldás, de valahogy mégsem alakul mondattá, mégsem körvonalazódik tetté, mégsem szólok, mégsem ütök, mégsem, mégsem, mégsem. Az a fránya ráció. Be vagyok ide zárva.

Gyerekkorom óta, nem nagyon kiabáltam és mondtam ki semmit (azóta némileg jobb a helyzet), de ha bármitől undorodtam fizikálisan vagy pszichoszomatikusan, az kétféle módon vált rajtam láthatóvá: vagy herpeszem lett, vagy makacs vörös pattanások a nyakamon. Szerek nem használtak, csakis a megnyugvás.
Most hetek óta pattanásaim vannak a nyakamon megint, pedig már nem vagyok kamasz. Valami tehetetlen ingerültséget érzek, feszültséget, amit nem tudok már megint kimondani vagy kimozogni.

[fotó nincs, a verset pedig lenyúltam]

Akkor volt a legjobb, mikor a legrosszabb:
amikor nem látszott sehol se part,
amikor nem voltál senki de senki,
mikor az a senki mindent akart.
Sós a verejték, sós volt a tajték,
sós volt a vér a szád peremén,
körben az ének: a szél s a szirének,
amikor csak én volt, nem te meg én.
Kellett a mély ellenében a ballaszt,
súly volt a szívben, nem szerelem,
szakadt vitorla vítt a viharral,
vitt nagy üres kék tengereken.

Akkor a legrosszabb, amikor a legjobb,
amikor az ember a révbe beér,
amikor az ember leveti a horgonyt,
akkor szűkül be végleg a tér.
Védett öbölben sehol egy hullám,
locsog csutka, halfej, kólásdoboz,
ki kéne pakolni végre, amid van,
amit az a híres hajód hozott.
Nincs odalent már semmi de semmi,
a beígért áru nincsen sehol,
nincs tűzijáték, szál gyufa sincsen,
csak egy teli láda van: a puskapor.

[Szabó T. Anna: Tengerészdal]