Apokaliptikus

Régen írtam, pedig annyi minden történt. Csak talán olyan unalmas már minden téma, amiről írni lehetne, sokkal szórakoztatóbb lenne vidáman és humorosan megnyilvánulni, viccesen és ironikusan élcelődni azon, hogy milyen világban élünk, de hát ez nem mindig megy. Általában megy, de nem mindig.

Most, hogy ebben a pici országban olyan sok abszurd dolog történik, sokat hagyatkozom a kora modern kulturális tapasztalataimra, az abban inherens iróniára, mockingra, lefegyverező vidámságra és mókázásra. Aztán van, amikor ez nem megy.

Szükségtelen arról írnom, mennyire abszurdak azok a rendelkezések, amikkel elvárják tőlünk, hogy gátat szabjunk a járványnak az intézményekben. A múlt héten részt vettem egy egyetemi értekezleten, ahol még azon problémáztak, mennyire fertőző papírlapokat kiadni a kezedből, miközben a gimnáziumban ezt már rég felülírta a gyakorlat. Igen, ez van, teszed a dolgod, és egy idő után, bár vigyázol, nem foglalkoztatnak a járványügyi előírások, hiszen élni kell, tenni kell a dolgod. Tanítani pedig mégis csak lehetetlen úgy, hogy nem cserélsz ki semmit a másikkal: feladatlapot, gondolatot, érzést, szerető gesztusokat. Ez, ha jelen vagy, mind-mind fertőző.

Elindult a kontaktoktatás, aminek én egyébként nagyon örülök. Meggyőződésem, hogy aki szeret tanítani, az nem örült a digitális iskolának, az csak egy darabig látta kihívásnak azt, hogy monitor előtt ülhet és telefonba pötyöghető feladatokat adhat. Ránk nézve szerintem borzalmas szégyen, hogy volt olyan diák, akinek sokkal megfelelőbb volt a tavaszi lockdown, mint a rendes iskola. Más kérdés, hogy mennyire kell óvatosnak lennünk ebben. Nagyon, ám azt képtelenség ugyanis megakadályozni, hogy kamaszlányok és -fiúk egymás nyakába boruljanak, ahogy azt is, hogy én odamenjek egy gyerekhez, amikor segítségre van szüksége. Emberek vagyunk, vagy mi.

Az is érthető szempont persze, hogy újra kell indítani a gazdaságot, hiszen üres a kassza. Valakiknek ki kell termelnie a Szijjártó-félék jachtozását és Vidnyánszky Attila számtalan állásából származó fizetését. Én még azt is értem, hogy az első hullám alatt óvatos emberek hirtelen boldogok lettek amiatt, hogy újra el lehet indulni felfedezni az élet örömeit. Sokan emiatt hülyeségeket is csináltak. Mihail Bahtyin ír arról a karneválról szóló elméletében, hogy a testi-lelki felszabadulás alkalmai amolyan szelepként működnek, amivel a társadalom kienged magából a hosszú, kontroll alatt töltött időszak felgyülemlett feszültségét.

Hát, most ez történt. Megindult a nép mindenfelé, introvertáltak előnyben.

Egyszer majd hosszas tanulmányokban fogják fejtegetni azt, mi mindent tehetett volna az autokrata hatalom annak érdekében, hogy ne szabaduljon el ez a szabadságérzés. Nyilván semmit, hiszen az autokrata hatalom feladata éppen hogy a kontroll, az erő, a struktúra fenntartása, a plebs pedig, miután sokáig tartotta magát a szabályokhoz, egyszer csak kiszabadul.

Nem vagyok én elég bölcs ahhoz, hogy megítéljem, kinek van igaza. Jómagam szabálykövető ember lévén óvatos és elővigyázatos vagyok, de van egy (ha tetszik, rebellis 'libernyák') részem, ami képes tombolni, és befogani az élet örömeit. Évtizetekbe telt, hogy ezt az énemet szabadjára engedhessem és felvállalhassam, és ezért nagyon hálás vagyok sok-sok (na, nem olyan sok) embernek. Tudom, ez talán triviális és banális, csak azok fogják érteni, akik tudják, milyen az, ha túl sokáig ural minket a szuperegónk, és akik soha semmilyen tévedést, hibát, ballépést nem követtek el engedve annak, amit az ösztöneik, a megérzésük diktál. 

Én, aki világ életemben uralkodtam magamon, élő tanúja vagyok annak, mekkora felszabadulást ad az, amikor végre elbaszunk valamit. Amikor végre (még ha véletlenül is) sikerül elengedni a tökéletességet, és csak úgy (véletlenül) belekúrunk egy lófaszt a lecsó közepébe. (Hála isten--és nyilván--nem véletlenül van az, hogy az ember pont a vele teljesen ellentétes habitusú embereket szereti meg végzetesen és véglegesen. Ez a fátum, kérem. Pont így van ez jól.)    

Nem akarok bölcselkedni és okosságokat villogtatni, de a világjárványok tanulsága mindig az, hogy egyrészt megálljt parancsol számunkra az univerzum, másrészt rávilágít arra, hogy azok az értékek, amiket fontosnak tartottunk, valójában másodlagosak. Éljünk, ez a lényeg. 

Többek között ezért nekem aztán semmi más nem fontos, mint hogy Zsuzsa nénit levegyék a lélegeztetőgépről, meggyógyuljon, és újra hallhassam a világrepesztő nevetését. (Máskülönben a tesómon kívül nem lesz senki a családban, aki engem feltétel nélkül szeret.)

(A számot kötelező meghallgatni.)