Rau svájci születésű rendező, esszéista, oktató, kutató újságíró. Tzvetan Todorovnál és Pierre Bourdieu-nél tanult.
2007-ben megalapítja az International Institute of Political Murder nevű csapatot, első projektjük a Ceausescu házaspár utolsó óráit dokumentálta. A román diktátor fia később beperelte őket. A társulat ezután politikai gyilkosságok és népirtások témáiban csinált előadásokat, de foglalkozott többek között a Pussy Riot moszkvai perével is.
A Hate Radio a ruandai népirtás történetét dolgozza fel, illetve a feldolgozás szó talán túlzás: inkább korhű és konkrét dokumentumok segítségével azt a rádióadást mutatja be, aminek segítségével a kormányhű média, az RTML a (csótányokként aposztrofált) tuszik kivégzésére buzdítja a hutu lakosságot. (Erről szól többek között a Hotel Ruanda című film is.) A főszereplő a három rádiós, Georges Ruggiu (ma már szabadlábon), Valérie Bemeriki (életfogytiglani börtönbüntetését tölti) és Kantano Habimana (már nem él). Az előadás nem magát a népirtást mutatja be (azt csak közvetve), hanem a médiát (azaz a rádiót) mint propagandagépezetet. A betelefonálós műsor ugyanis a helyiek egyetlen tájékozódási lehetősége volt 1994-ben, az ott beolvasott híreket, felszólításokat a hallgatók elhitték, tényként kezelték. A zenével, poénkodással, sztorizással, rádiós kvízzel előkészített és fűszerezett népirtás pedig show-jellegűvé tette a 90-es évek legnagyobb emberiség elleni bűncselekményét. A három rádiós pedig istenként, kotrollerként egy üvegkalitkából felülről asszisztál az eseményekhez. Miután bemondták a bujkáló és menekülő tuszik elérhetőségét és nevét, szerepük a népirtásban megkérdőjelezhetetlen.
Miközben néztem, azon tűnődtem, ez az erős anyag miért nem működik színházként számomra. Nyilvánvaló, hogy a saját történelmünkben is megtalálhatóak ennek a tragédiának a párhuzamai, és talán másképp hat egy olyan nézőre ez az egész, akinek a kulturális-történeti közegében, múltjában nem történt ilyen. Talán ezért is maradtam viszonylag érzéketlen, itt, most, minálunk. Másrészt a szövegmondós színházzal mindig is voltak fenntartásaim: az, hogy 45 percig kivetített túlélők monológjait hallgatom (filmről), majd 60 percig egy zárt üvegkalitkát nézek, ahol alig van mozgás, miközben a fülhallgatómon hallgatom a rádióadást (eredeti szöveg! történeti dokumentumokat adaptáltak színpadra!) számomra nem elég performatív. Jelentéses, erős, de nem kell hozzá színház.
Persze, színház ez is, hiszen teátrális keretbe helyeznek egy történelmi eseményt, megidézik szöveghűen, de a borzasztó sok szöveget befogadni majd két órán keresztül (pláne történelmi fogódzók nélkül) nagyon nehéz. Az ilyesmihez talán azért választja valaki a színházi előadás formát (és nem mondjuk a filmet), mert a nézők szimpátiájára akar apellálni a közvetlen fizikalitással, vagy mert tisztában van vele, hogy a dokumentumokat (bár hozzáférhetők nyilvánosan) úgysem olvassa el senki.
De ki lehetett a célközönség? A "művelt" Európa? A tétlen nemzetközi szervezetek örökösei? A fiatalok?
Van abban persze valami mellbevágó, hogy itt nem a nagy fehér többségi társadalom öldökli a fekete kisebbséget, hanem ők egymást ölik, miközben mi (itt is akkor) végignézzük azzal az attitűddel, hogy nekünk ehhez semmi közünk. Mint ahogy az a három ott a rádióstúdióban végighallgatta. Az társadalmi emlékezés funkcióját is értem az előadásnak, sőt, azt is, hogy technika itt az (akárcsak az Orgia c. regényben), hogy a bűnösöket nevezik néven, nem az áldozatokat.
Ami miatt ráadásul még beugrott Zoltán Gábor regénye, az az, hogy mintha a sok szöveg meg a hiperrealista (nem naturalista, hisz nem látunk egy csepp vért sem) ábrázolás érzéketlenné tenné az embert egy idő után. De tényleg. Nem éreztem semmi különöset, próbáltam befogadni a sok információt, küzdöttem a fejhallgató zsinórjával meg a zörejekkel. A videós technika (a túlélők monológjai) mintha jobban működtek volna, mint a rádióadásos rész, de lehet, hogy csak a face-to-face kommunikáció miatt.
Arra is gondoltam, hogy ez a szenvtelen, kommentármentes tálalás valamiféle új módszer a borzalmak tálalásához, a sokkolás újfajta eszköze, hiszen a sírós romantikára már immunisak vagyunk. De mintha valahogy ez sem működne mindig, akármennyire is tartja magát az ember társadalmi-történeti problémákra érzékenynek és tájékozottnak. Valahol rémes, hogy itt tartok. Hogy itt tartunk.
Nem biztos, hogy ezek az észrevételek népszerűek lesznek, mindenesetre nem bántam meg, hogy megnéztem. (Olvassatok az egészről többet itt és itt.)
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése