Nemek harca

Ruth Gilbert könyvét egy kutatáshoz olvastam, aztán annyira érdekesnek találtam, hogy külön is megér egy bejegyzést. Nem a pikáns (?) téma okán, hanem mert sokszor azt látom, hogy a koramodern korban jelentkező társadalmi traumák, félelmek, témák, aggodalmak ma is jellemzőek. Abban nem biztos, hogy hiszek, hogy a történeti megértés társadalmi szinten segíti a feldolgozást és a megoldást, de talán valamit hozzátehet. Íme a legérdekesebb meglátások.

A szerző azzal kezdi a könyvet, hogy a hermafroditizmus jelensége sokkal összetettebb, mint ahogy Michel Foucault értekezik róla több helyen (például leginkább Herculine kapcsán). A koramodern időszakban például legfőképp a nemi határok feszegetésének volt a metaforája, akárcsak a színházban való keresztbeöltözés (cross dressing) jelensége, azaz, hogy női szerepeket is férfiak játszottak. (És hát ez az a jelenség, amit ezzel kapcsolatban a leginkább ismer mindenki, csak nem biztos hogy összekapcsoljuk.)

A középkori örökség kapcsán a 16-17. században a kétneműség egyszerre volt démoni és ijesztő, valamint titokzatos, érdekes, és gyönyörű. Míg a vallásos (és a filozófiai) diskurzusok elragadtatott hangon beszéltek az androgün természetről, amit -- amellett, hogy természetesen testi vonatkozás -- főleg szellemi értelemben interpretáltak, a populáris kultúrában megjelenő 'hermafrodita' kép főleg a testre koncentrált. Ez a két értelmezés egymás mellett létezett, és elég sokáig kétféle, szögesen ellentétes értelmezését adta ugyanannak a jelenségnek (vö. akárcsak az emberi kreativitás, találékonyság, 'méltóság', ami egyrészt Isten ellen való vétek, másrészt humanista teremtő erő).
A közbeszédben inkább a populáris értelmezés dominált, azaz a 'hermafrodita' képe, ami összekeveri a női és a férfi nemet, amiket a társadalmi elvárások egymáshoz képest határoznak meg. Mindez veszélyes és felforgató, hiszen a nőies férfi gyenge és befolyásolható (azaz elveszíti férfiasságát), míg a férfias nő veszélyes és hatalomra tör. Ráadásul (vagyis tehát) a hermafroditának tartott személy nem sorolható be a szépen felállított bináris (férfi-nő) besorolásba, ezért értelmezhetetlen, érthetetlen és káros.

Flamand illusztrátor képe az Ovidius-féle mítoszról, 15. század (forrás: Wikipedia)

Az irodalmi/kulturális/politikai ábrázoláshoz a legfőbb forrás Ovidius Átváltozások című művéből Hermaphroditus és Salmacis története. Salmacis, a nimfa beleszeret az ifjú Hermaphroditusba, aki viszont elutasítja ezt a szerelmet. Salmacis hiába próbálja elcsábítani, nem áll kötélnek, ezért a nimfa az istenekhez könyörögve azt kéri, soha ne válhassanak el, így az istenek a két fiatalt egy testbe kényszerítik.

A korabeli Angliában ezt a mítoszt a politika is felhasználta, mert a kép a monarchia szimbólumává vált. I. Erzsébet, aki nőként uralkodott a (férfi) alattvalókon, felidézi ezt a fajta egyesülést, ráadásul a királynőt gyakran reprezentálják a görög mitológia valamelyik harcos (isten)nőjeként is.

I. Erzsébet, I. Jakab

A nőuralom Angliában persze együtt járt a maszkulin hatalom megingathatóságától való félelemmel is, ennek egyik megmutatkozása a homoszexualitástól való rettegés, ami a színházellenes írásokban -- a női szerepeket játszó férfi színészek kapcsán is -- is megfigyelhető. (Ráadásul a következő uralkodó, I. Jakabot meglehetősen androgün, illetve nőies uralkodónak tartották.) Ha belegondolunk, ezek az analógiák ma is működnek, a politikai beszédmódot könnyedén lehet gender (illetve nemi) szempontból is értelmezni; nemcsak a napi aktuális parlamenti beszólásokat és káromkodásokat, de pl. a nők arányát a vezető pozíciókban, vagy az ún. fontos társadalmi feladatok szinte kizárólagosan férfiakra bízását.

A könyvben nagyon érdekes fejezet szól a hermafroditizmus, azaz a kétneműség eljátszásáról is, hiszen a korban a nők számára az élet sok területén az egyetlen érvényesülési lehetőség az volt, ha férfinak adták ki magukat. Így juthattak munkához, jövedelemhez, szabadsághoz. Ennek egyik eszköze a férfinak öltözés, ami itt nem álcázás, hanem szándékos tett, ami persze felforgató, lázadó és nem konvencionális, hiszen feje tetejére állítja a társadalmi és a nemi hierarchiát is. Megingatja az "igazi" nőről és férfiról alkotott elképzelést, afféle önkonstrukció, ami nem a normák mentén történik, hanem önálló és független. (Erről korábban már írtam itt.) Ez ismét egy mai analógia lehet, talán ezt annyira nem kell taglalni. (És te szültél már ma?)

A közvélemény persze nem igazán tett különbséget az önérvényesítésként használt (azaz 'eljátszott') és a valódi kétneműség/hermafroditizmus között, bár erre jó példát szolgáltat néhány korabeli szöveg. Kedvenc történetem ezzel kapcsolatban Mary Frith zsebmetsző és Aniseed Water Robin (nevét valamilyen ánizsos alkohol árusításáról kapta, egyébként közismert 'hermafrodita') állítólagos találkozása, ami Mary Frith vélt önéletrajza szerint erős ellenszenvbe torkollt.

Az angol polgári forradalom idejében aztán ismét politikai metaforaként használták a hermafroditát, ami egyrészt a közelgő (vagy már jelen lévő) társadalmi összeomlásra, káoszra vonatkozott, másrészt a (monarchiával szemben álló) parlament felforgató politikájára. Ma is jellemző, hogy a domináns politikai oldal az ellenséget úgy igyekszik gyengíteni, hogy nemiségében támadja vagy legalább lebuzizza.

Azzal fejezem be, amivel Gilbert kezdte a saját bevezetőjét: a szexuális ambiguitás egyrészt valóban kiemelt beszédtéma lett az utóbbi időben, de szerintem nem azért, mert (ahogy ő mondja) ez egy "divat", hanem mert muszáj lenne megérteni azt a komplexitást, amit magunk körül látunk. Az már egy más kérdés, hogy a közbeszéd inkább a felületes értelmezésekre apellálva fegyverként használja ezt az egészet.
Akkor már inkább leszek filológus.