Annyi...

... csalódás ér mostanában, hogy nincs is kedvem írni. Lelkes és humoros mondanivalóm nincs, nyavalyogni meg nem akarok.

Egyrészt kiábrándítanak a közéleti történések, a túl sok halálhír, másrészt az iskolában is állandósult a sikertelenség érzése. 

Nem tudom, az idén valahogy minden csoportom és osztályom idióta. 

A kilencedikeseknek persze egyelőre adok felmentést, hiszen #kicsik és #hülyék, de azért tegnap például kizavartam két lányt az órámról.

Tudom, tudom, hogy ők ezt viccnek szánják, és azt is tudom, hogy a kontroll egyszerűen nem működik még. Hiszen soha nem szól rájuk senki.

Én pedig (lássuk be) jó fej vagyok. 

Azért vagyok jó fej, mert hiszek a humor erejében. Amikor meglátom év elején az ijedt kis fejüket, viccelődni kezdek. Aztán végül ez lesz belőle. Órai verekedések -- poénból. Bekiabálások, "mindent én akarok mondani", "de én tudom", "miért nem engem tetszett szólítani" és "ajj", és akkor én elfáradok öt perc alatt. És egy nyolc perces bemelegítésből 45 perc lesz.

Aztán ott vannak a dühös kamaszok is, akik nem rám dühösek, de a nyolcadik órában velem ordibálnak, mert nem tudják és nem is akarják kontrollálni a mérgüket. Én pedig a morfémák közepette próbálok higgadt maradni, kezelni a "faszom", "kurva életbe" és hasonlókat (ehhez persze fenyegetőzni is kell), majd ott marasztalom, és higgadtan elmagyarázom, hogy nem velem kell ordibálni, a simogató kézbe ne harapjunk, hogy az emberek tényleg "faszok", de nem mindenki. És hogy egyszer fel kell majd nőni. 

Minden rémes gyerekkor véget ér egyszer.

Aztán ottmaradok még, és inkább kijavítok pár morfémás dolgozatot, hogy ne bőgjem el magam. Nem is tudom, miért, hogy a dühtől, a sajnálattól, a fáradtságtól vagy a tehetetlenségtől. Vagy attól, hogy olyan értelmetlennek tűnik minden.

Az is, ahogy próbálok érdeklődést csiholni a nagyobbakból, de nem jutunk túl az alváson és az evésen. (Vö. "Mégis mivel lehetne téged motiválni? Mi érdekel?" "Hát, szeretem a rántott húst meg a krumplipürét.") 

Különben most igazságtalan vagyok picit, mert az egyik lány bevallotta, hogy felolvasta az anyukájának Arany János: Kertben c. versét, mert ez neki annyira tetszett órán. ("Rákényszerítettem anyukámra, hogy végighallgassa, amíg felolvasom...") 

Azért egyébként ez egy kurva jó vers. 

Maximálisan osztom, ahogy az emberekről vélekedik. 

Mellesleg elkezdtem pénzt gyűjteni, hogy kb. 15 év múlva elköltözhessek egy világvégi tanyára. Csak a kecskék, birkák, kutyák, macskák és mi.

Nem viccelek.