Mázsa

Pont két hete várok arra, hogy a pedagógus önértékelési anyagaim elkészüljenek, hiszen enélkül nem tudok továbblépni a felületen, hogy kitöltsem a kurvafontos kérdőívet, és doksiba pötyögjem, mi mindent tartok magamon fejlesztendőnek.

Egyébként pontosan tudom, mik a fejlesztendő területeim, ahogy azt is kibaszott pontosan látom, hogy mindez nagyrészt az időn múlik. (no time to die)

Ha nincs idő, nincs kész időben az adminisztráció.

Ha nincs idő, improvizálok, és tojok az RJR-modellre, amiről egyébként csak most tudtam meg, micsoda is pontosan. De, mivel fejlődőképes vagyok, a második látogatott órámat már frankón fel tudtam építeni erre a csodálatos sémára, aminek (meglátásom szerint) a készségfejlesztés szempontjából bizonyos osztályokban kábé nulla értelme van.

A héten azért kaptam egy e-mailt az igazgatónőtől (akinek a fejlesztési tervet küldeni kell), hogy küldjem a küldendőket. Ezen úgy felhúztam magam, hogy válaszoltam, hogy amíg a kollégák nem készítik el az anyagokat, addig nem tudok továbblépni. Nem enged a rendszer.

Kedden irodalmi verseny szóbeli, amit lepasszoltak ránk, fiatalokra (mondjuk én most speciel kb. hatvanötnek érzem magam); csak azt felejtik el, hogy mi ezt a sok fancy dolgot a teljes óraszámunk rovására/mellett csináljuk, míg mások a 12 vagy 6 óra mellett. Értem én, hogy a pozíció privilégiumokkal jár, de legyen már ácsi.

Mondjuk nagyon várom ezt a keddi versenyt, hogy írhassak egy posztot arról, hogy benyalnak a szerzőnek (1), hogy körbeudvarolják a szakértőket (2), és hogy tesznek magasra arról, hogy ez az egész program közelről sem váltotta be a célokat, ami a fiatalság és a kortárs magyar irodalom kapcsolatának népszerűsítése lett volna (3).

Kicsit beszélgettem az igazgatóhelyettessel, aki (tudván ezekről) értetlenségének adott hangot, hogy nem struktúráljuk át a munkaközösséget. Vezethetné például valaki más.

Ez való igaz, de kinek van kedve szembeszállni (bármennyi is a pótlék) a full óraszáma mellett egy 6 és több 12 órással, aki minden bizonnyal az összes energiáját arra fordítaná (még ha akaratlanul is), hogy a kákán csomót keressen. Nem is beszélve a presztízsharcról ugye, amiben én tudatosan és évek óta nem veszek részt.

Igaz, írtam egy 200 oldalas doktori disszertációt (nem pedagógia, hanem irodalomtudomány), amit summa cum laude megvédtem, van számos angol és magyar nyelvű publikációm, referencia vagyok két wikipédia-szócikkben, de belátom, hogy mindez mit sem ér egy vezető tanári státuszhoz képest. Mint mondtam már sokszor, nem versenyzek. Csak hagyjanak békén. (De nem hagynak, haha.)

A héten az egyetemisták prezentációkat tartanak, és nagy örömmel töltött el, hogy többen górcső alá vették a mi elcseszett oktatási rendszerünket (témák: critical thinking, schools fail children, trauma-informed teaching). Volt persze minden: rossz rendszer, alacsony fizetések, motiválatlan tanárok, idióta iskolaigazgatók, gáz politikusok, stb.

Meghallgattam őket, utána viszont felvetettem, mi lenne, ha ezt az egész problematikát a másik oldalon résztvevők szempontjából is megvizsgálnánk. Ugyanis helytálló minden, amit mondanak, de mi van, ha vannak jó kezdeményezések, arra viszont nincs befogadó fél?

Feltettem a kérdést a csoportnak, kinek volt része kreatív, gondolkodtató, készségfejlesztő órákban (akármilyen tárgyból). Ketten feltették a kezüket (az én volt diákom tavalyról persze nem, elmehet a büdös francba), majd arra jutottak közösen, hogy jó és innovatív iskolák csak a fővárosban (!!) vannak.

Na, és akkor felvetettem néhány dolgot. Például, hogy (1) a gimnazista diákjaim rendszeresen megreklamálják, ha gondolkodtató felméréseket, dolgozatokat állítok össze, mert ez fárasztó, miért nem kérdezem ki inkább az elégia meg a romantika fogalmát. A (2) nálunk végzett gyakorló tanárok--lássuk be--szép és alapos módszertant kapnak, amiben van készségfejlesztés, kreativitás, demokráciára nevelés, stb., aminek tökre örülnek, majd pedig elmennek dolgozni, és szépen visszaállnak a poroszos, pozitivista módszerekre (életrajz, elemzés szöveg nélkül, 'amitneménmondtamaznemjó'). A kreativitást megölik a határidők (mondta az egyik lány), okés, de találják ki, hogy (3) ha én három hetet vagy egy hónapot adok egy projektre, mikor állnak neki a diákok? Talált, süllyedt: előző este.

Szóval akkor hol itt a hiba? És ki a hibás? 

Ezt nem fogom/tudom megválaszolni--mondtam a hallgatóknak--, csak azt tanácsolnám, hogy ha valaha még gondolkodnak ezen gyakorló tanárként, próbálják befogni az összes oldalt. Oktatáspolitika, általános iskola és középiskola, szakértők/munkaközösség-vezetők, dolgos kis ped.1-ek, tanárszakos hallgatók, diákocskák. 

Ezt a gondolatmenetet most nem fogom befejezni, mert már lehiggadtam, és isten ments, hogy didaktikus legyek. Csak annyit mondok, a múltkor bevittem ezt a klassz filmet órára, de csak fanyalgást kaptam. A faktos csoport egy részének, humán-művészet tagozatosok. 17 évesek.

Nem tudom, mit tegyek. A lakatlan szigetre költözésen kívül nem jut eszembe semmi. #baszki

Ti azért nézzétek meg, szerintem csúcs. Annyira remek fiatalok is vannak a világban.