Csalódásaim #1

Photo credit

... avagy vagy én öregszem menthetetlenül, vagy tényleg minden egyre szarabb lesz.

*

A héten színházi nevelési programra vittem 45-50 gyereket.

Én tényleg hiszek ebben a műfajban, jó dolgokat lehet vele/általa csinálni. 

Voltam párszor Budapesten is a profiknál, de lássuk be, itt a pusztában vidéken csak azzal gazdálkodhatunk, ami van. 

Van nekünk is színházi nevelési társulatunk, ügyesen kiskirálykodnak összedolgoznak a helyi művészeti középiskolával, csinálnak előadásokat, arra rendre meg is hívnak minket, mivel mi vagyunk a gyakorló. Kapcsolatépítés, ugye.

Most épp egy neves pesti társulattal vettek részt egy uniós pályázatban, amiben minden ország kapott egy hívószót, amire előadást kellett csinálni. És nevelési programot, ugye. A magyar kulcsszó: szolidaritás (a szerb: migráció, a francia: emigráció). Az előadáson és a programon való részvételt ajánlották fel ingyen és másfél órában.

40-45 gyereket nap közben összeszedni, lássuk be, nem egyszerű, hiszen óráik és feladataik vannak. Szervezkedtem, leveleztem, könyörögtem, majd péntek reggel 9-kor átvonultunk, hogy megtudjuk, mi az a szolidaritás.

A programot (meglehetősen szakmaiatlanul egyébként) kérdezz-felelekkel kezdték, ami elég hosszúra sikerült, és semmire nem futott ki. Megkérdezték (surprise, surprise!), mi az az szolidaritás, mire az egyik fiú nagyon értelmes választ adott, amiben megemlítette a társadalmi egyenlőtlenséget, a szegénységet, a migrációt; egyszóval minden olyat, amire mi is gondolnánk. A két drámatanár erre csak hümmögött, majd bejelentették, hogy az ő előadásuk a mentősök (!!) életéről fog szólni. Nekik ez jutott eszükbe a szolidaritásról. Persze gondolhattak volna például a fasizmusra (!!) meg a szélsőséges politikára is (!!), ami "más országokban elő szokott fordulni" (wtf?!), de hát nekik ez. Mentősök. Mit tudtuk a mentősökről?

Az egészségügyi dolgozókat rosszul fizetik. Á, nem, szerintünk azért nem is fizetik őket olyan rosszul.   

Ezután mentőzéssel kapcsolatos sztorikat kellett mesélni a gyerekeknek. Na, ilyenek nem nagyon voltak; lássuk be, egy 17 éves gyerek jó esetben viszonylag keveset mentőzik. Hiába nem volt több sztori, azért még várták. Ez volt a drámapedagógia.

Ezután megtekintettük a 45 perces előadást, ami arról szólt, hogy 4 mentős hogyan vall munkájának nehézségeiről (és az egymás iránti indulatairól) a pszichológusnak. Ugyanis feljelentették őket, mert meghalt valaki ellátás közben.

Értem? Szolidaritás.

Az előadást ilyenkor jó esetben foglalkozás követi, hiszen ez a lényege a színházi nevelésnek, ám itt csupán annyi történt, hogy megkérdezték, mit gondolunk az előadásról. ("Nem húznám az időt kérdésekkel, mondjatok valamit ti."). Miután az egyik lány ügyesen rákérdezett a szolidaritás és a látottak viszonyára, visszakérdeztek, ő hogy is látja ezt. Hümm-hümm. 

Aztán pedig 60 perc múltán kint is voltunk az épületből. 

Az agyam nem csak azon durrant el, hogy hirtelen lett 40 perc szabadidőnk, és a gyerekek felügyelet nélkül kószáltak a környéken (hiszen órára felmentése lévén egyik sem ment vissza), hanem azon a mérhetetlen szakmai igénytelenségen, amivel szembesülni kellett. Amit amúgy a gyerekek is észrevettek.

Nos, én tanár vagyok, de nem vagyok hülye.
(Ráadásul szakmabeli is vagyok, ahogy egy jelenlévő másik kolléga is.)
A gyerekek sem hülyék egyébként. Még itt a pusztában sem.

Ha a közbeszédben folyton az megy, mennyire alkalmatlanok a középiskolák és mennyire gázak a tanárok (de bezzeg a civilek meg Az Élet mennyi minden hasznosra meg tudná tanítani a srácokat), akkor ne toljanak le a torkomon egy--feltehetően kurva sok pénz pályázati pénzt elnyelő--selejtes szart. 

Végül is szerintem egy olyan országban élünk, ahol a szolidaritás bőven fontos téma, és elképesztő, hogy alkotó embereknek semmi nem jut eszébe róla.

Elképesztő az is, ahogy a gyerekeket (akiknek a nevelésére ki vannak képezve) lepattintják olyanokat mondván, hogy "ezt majd beszéljétek megy egymással az iskolában".

A szakmaiatlanság és a lustaság csimborasszója, amikor az ő munkájuk felét nekem kell elvégeznem, vagyis nekem kell pl. elmagyaráznom, hogy a látottaknak mégis mi köze van a szolidaritáshoz (nem tudtam elmagyarázni) vagy hogy milyen társadalmi tétje van annak, hogy ezt a fogalmat egyáltalán megértsük. (Az egyik alkotó művészi profilján a következő a mottó: a gyereknek is van véleménye. Hát, az biztos, ahogy az is, hogy te tojsz rá, haver.)

Olyan dühös lettem, hogy másnap írtam nekik egy levelet. Remélem, megkapják, és remélem, jól meg is sértődnek. 

Este elmentünk a szerb projektre is (én pl. dühből, mert a hátam közepére se hiányzott ezek után). 

A szerb fiatalok az euroszkepticizmusról csináltak egy ütős előadást. 

Itt viszont teljesen világos volt mind a felvetett probléma (jó-e a csatlakozás a kelet-európai országoknak), mind a rá adott válasz (nem tudjuk). Erős, határozott, tökös, kemény fiatalokat láttam, akik markáns politikai véleményt fogalmaztak meg még úgy is, hogy egyébként korlátozott a világ dolgaiban való jártasságuk. Kiderült, hogy bár látják az EU-csatlakozás előnyeit, szkeptikusak (a szüleik generációja pedig pláne az). A szerb nyelvű előadás után gond nélkül átváltottak angolra, és maguk vezényelték le a beszélgetést, a tanáruk csak a háttérből figyelt.

Érdekes volt a vita is: a francia résztvevők (délelőtt ők is felléptek a városban) nagyon gratuláltak, és elmondták, életükben nem gondolkodtak korábban a még nem csatlakozott országokban zajló lelki folyamatokon, hiszen ők mindig is az EU (és egy jómódú) társadalom részesei voltak. A francia drámatanár külön gratulált a fiataloknak a bátorságához, a közösségi elköteleződéséhez. 

Nekem meg égett a pofám, hogy a magyaroknak a szolidaritásól a kiégett mentősök jutnak eszébe. Sehol egy roma, egy mélyszegény vagy egy szegregált diák, mint probléma. 

A magyar előadás ostoba és gagyi volt, ez az igazság. Megúszós. 

Szóval minden tiszteletem a szerb srácoké és azé a franciáé, aki belátta, hogy általában csak a saját kis szemellenzőjén keresztül nézi a világot, és poétikai/irodalmi témának látja azokat a társadalmi kérdéseket, amik a mi bőrünket égetik. 

A magyarok ezen a beszélgetésen nem vettek részt persze. Egyrészt ott sem voltak, másrészt bizonyára akadályozta volna őket néhány dolog; például a gőg meg a tudatlanság. 

Nagyon dühös vagyok még mindig. 

Szörnyű lenne, ha már a színházi nevelésnek sem lenne semmi mondanivalója a gyerekek számára.