Nem nagyon érdekel

Az őszre kissé túlvállaltam magam, ezért is maradtak el a szándékom szerinti posztok.

Egyrészt helyettes ofő vagyok egy nagyon szimpatikus, ámde hihetetlenül impulzív nő mellett, aki mindenféléket elvár tőlem, bár gyanítom, főleg azért választott, mert higgadtabb és békésebb természet vagyok nála. Ez rend szerint megtörténik velem -- emberek azért választanak ki, mert a nyugodtságommal kiegyensúlyozom a rapszodikus természetüket. Mindegy, működni fog ez egyszer majd, csak még hozzá kell szoknom a sok visítozó 15 éveshez. Ebben évek óta nincs már tapasztalatom. Hozzászoktam a (még ha nem is túl okos, de legalább) korosabb gimnazistákhoz.

Más új tapasztalatom is van persze (bár a fene tudja, hogy ez új-e): a tökéletes motiválatlanság. Én tényleg azt hittem, nincs annál lejjebb, mint amikor valaki nem akar 4 mondatnál hosszabb szöveget elolvasni; nos, jelentem, VAN. A fakultációs csoportomban múltkor azon poénkodtam, hogy isten bizony, felteszem az évet arra, hogy motivációt találjak iksz kislánynak, aki kijelentette, hogy csakis rántott hússal és krumplipürével tudnám megörvendeztetni. Nos, ez kizárt. És nem, nem a krumpli miatt.

Ő volt az a lány egyébként, aki--miután egyik nap elhatároztam, hogy a heti hét közösen töltött óránkból egyet igazán eltölthetnénk a parkban is--, amint kiléptünk az iskola kapuján, azonnal rágyújtott. Majd miután rászóltam, elhajította a csikket az utcán.

Én komolyan nem gondoltam, hogy egy év alatt ekkora generációs gapben lesz részem, aztán mégis. Nem akartam az a tanár lenni, aki így visszasírja a régi életét, aztán most meg az lettem. 

Most mondhatnám, hogy nem csodálkozom, hiszen a felnőttek is mind faszok.

Ebben a félévben kijelöltek önértékelésre. A munkaközösség-vezetőmnek két órát kellene meglátogatnia, de természetesen nem sikerül egyeztetnem vele, mert folyton kifogásokat emel. Kedvenc kifogásom: ezeket a gyerekeket nagyrészt ismerem, nem akarom látni őket órán (#anyádpicsája #pardonmyFrench). Mindezt megelőzte az, hogy az oktatas.hu portál egyszerűen nem ismerte fel szerény személyemet, hiába regisztráltam, validáltam, számára én akkor sem léteztem. Nos, azóta már létezem, de ha a mi Trelawney Szibillánk nem mond egy áment az óralátogatásokra, örökre értékeletlen maradok. Nem mintha nem tennék rá magasról.

Amúgy a héten nyelvvizsgák vannak, melyhez a hozzáértésemet lassan felfedezi az újdonsült munkaközösség, melynek hatékonyságát szerény személyemmel erősítem. Csodálatos egyébként, ahogy ráeszmélnek, hogy jé, én még ehhez is értek. Meg még mennyi mindenhez.

Behívtak például emelt érettségi vizsgáztatásra is (javítok, szóbeliztetek); a helyi kormányhivatal empátiáját (is) minősíti, hogy csupán egy csonka hét áll rendelkezésre a javításra, és igazán érdekel, ezt hogy fogja a megye abszolválni. Nyilván remekül.

Amúgy minden, minden, minden szempontból öregnek érzem magam, ez nyilván betudható az ősznek, a hidegfrontnak és a délvidéki esőknek is. Tegnap elmentünk a lokális Hiperkarma koncertre, és gyakorlatilag csak abban találtunk örömet, hogy mindenünk leépül, valamint mérhetetlenül szórakoztatónak találtuk azt, hogy az akármitől beállt Bérczes Robira hogy rajongtak a kislányok. (Ő is élvezte szerintem, már ha épp észnél volt néha.)

Mondjuk a sütőtökön meg a vörösboron kívül nem nagyon érdekel ez az ősz, rengetegszer gondolok a nyár utolsó fesztiváljára (Bebel Gilberto, Morcheeba és a Balatonpart, imádtam). Úgyhogy (I am rebellious) I <3 nyár.