Megnéztem én is az új Tarantino-filmet, a Volt egyszer egy... Hollywood címűt, és volt bennem egy kis félelem, bevallom. Tartottam a hosszától is (öreg vagyok én már a 160 perces művészethez), és attól is, hogy a túltolt marketing miatt kialakult magas elvárások mennyire váltják be a mozihoz fűzött reményeket.
Ha így nézem, a film jól teljesített, tetszett, a 160 perc fel sem tűnt.
Miközben néztem, azon gondolkodtam, miért is vannak ilyen kevesen a moziban, aztán rájöttem, hogy egyrészt péntek 14.10 van (a fene akar este nyolckor kezdeni egy három órás filmet), másrészt pedig (reklám ide vagy oda) ez nem kifejezetten közönségfilm. Mert míg a rabszolga tematikáról (Django elszabadul) vagy a nácikról (Becstelen Brigantyk) vagy a sima bosszúfilmekről mindenkinek van valamilyen alap tudása, a 70-es évek Hollywoodja kifejezetten távol áll a mi valóságunktól, ráadásul az úgynevezett szerzői filmek mindig eléggé személyesek is.
A fenti okok miatt most eltekintenék attól, hogy kibogozzam a film számtalan rétegét, intertextuális utalásait és egyéb referenciáit, ráadásul ezt már megírták a kritikák is. (Aki lelkeset akar olvasni, itt és itt talál, aki kritikusabbat, az nézze meg ezt.)
Ehelyett inkább azt mondom, hogy DiCaprio és Pitt remek színészek, kettőjük között nagyon jól működik a kémia, miattuk még Margot Robbie-t is el tudtam viselni. A történetben is van fantázia szerintem, ez a "mi lett volna, ha" vagy ez az alternatív valóságrajzolás mindig izgalmas, és nyilván (szinte) semmivel sem fiktívebb, mint a Manson-gyilkosságokról azóta kialakult legendák és szóbeszéd.
Értem azt is, hogy ez egy Hollywood-kritika, amit én (laikusként) nem feltétlenül értek és látok maximálisan, maximum sejteni tudom, mi minden változott és amortizálódott a hőskor óta. A film tehát kritikus, szarkasztikus, a kelleténél viszont talán kicsit kevésbé önironikus, és bizonyos pontokon még mintha kicsit pökhendi és ítélkező is lenne (ld. hippik, lengyelek, Bruce Lee). Ez persze nem meglepő Tarantinótól, csak azért visszás kissé, mert egy ilyen szándékoltan "nagyot mondó" filmben (vö. Hollywood válsága, generációváltása) azért eléggé hülyén mutat.
De, mint mondtam, Pitt és Leo nagyon jók, már látom a mémeket a tévéantenna-szerelős jelenetről meg a betrippelt kutyaetetésről. És tényleg, alig várom, hogy ezekkel a tapasztalatokkal gazdagodva megint komoly drámákban láthassam őket.
Közben végig azon gondolkodtam egyébként, hogy az USÁ-ból "kitiltott" (kétes múltú) Polanski vajon mit szól a filmhez (hiszen pl. a Bruce Lee-jelenet kapcsán lehetett hallani észrevételeket), de csak annyit találtam, hogy nem emelt különösebb kifogást.
Szóval összességében azt gondolom, a film jó, kompex, agyalós, van benne szufla, de azért Quentin csinált már ennél jobb és patentabb filmet. És most egy darabig nem szeretnék hosszasan autót vezető napszemüveges férfiakat látni. De azért nézzétek meg, remek a zene.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése