Addig se

Két hete nem iszom semmilyen alkoholos típusú italt, mert megint megláttam magam a tükörben, és inferiority complexem által (=házi kedvenc) szadizva és gyötörve elhatároztam, hogy még ennél is alterebb életmódra váltok. 

Mondjuk a nyáron eddig is főleg tököt, cukkinit, zöldbabot meg olívabogyót ettem, de egy fesztivál például már becsúszott (igaz, csak 1 napra), és ott nem volt más, csak röfiburger meg borok.

Jó drága fesztivál volt, legközelebb már tapasztaltabbak leszünk, és hátizsákban visszük a szotyit meg a kólát sört vizet. 

A zene azért jó volt nagyon, még meg is örvendeztem, hogy egy ilyen kiégett szarkasztikus alaknak, mint én (akinek a hobbija a barátaival együtt, hogy ekéző bajnokságot rendeznek gyakorlatilag bármilyen témából) egyáltalán tetszhet még valami. Ez tényleg igazán nagy örömmel töltött el, mert mostanában alaptevékenységem az elégedetlenkedés (mondjuk erre mondta egyszer egy barátom, hogy aki manapság itt elégedett vagy boldog, az biztosan féleszű). 

Visszatérve az én kis házi kedvencemre (lásd fentebb), az a bajom, hogy egyre inkább apámat látom, mikor a tükörbe nézek, és ez egyáltalán nem tetszik. Félreértés ne essék, a faterom nagyon aranyos pasi, imádja a gyerekeit, amikor ledoktoráltam, szerintem százszor koccintott az egészségemre, hogy "végre van még egy doktor a családban". (Persze én nem orvos lettem, ők meg a címet megkapták azzal, hogy elvégeztek egy egyetemet, de ez most mindegy...) 

Feleim azzal vigasztalnak, hogy á, nem is hasonlítasz apádra, te inkább anyád vagy.

Hát, ez még sokkal jobb, mondhatom és gratulálok. Nekik, és magamnak is.

Egyébként tök jó ez a nyár, de ahogy múlik az idő, egyre több idő kell regenerálódásra.

Nagyjából augusztus elején (azaz kb. most) érzem azt, hogy nem feszülök (mint a hegedűhúr) minden szar miatt, már nem hetente fakadok sírva, csak 2-3 hetente, jobban alszom és nincs (vagy nem mindig van) titkon üvölteni kedvem, mert nem bírom az utcazajt. Minden nap tudok edzeni, és még azt is élvezem, hogy csorog rólam a veríték. 

Szép lassan a munkák is összeálltak, elkészült a recenzió, meglett a vizsgáztatói végzettség (most várom a papírokat). Megkaptam az érettségi pénzt is, just in time, már majdnem pont úgy volt, hogy hitelből megyek az idei 4 napos nyaralásomra. 

Most egy tanulmányt fordítok, ami egyébként rémes: a szabványok szövegében szerepelő funkcionális metaforákról és metonímiákról szól. Egyetlen előnye ennek a munkának, hogy sokat megtudok a kognitív nyelvészetről (na, ennyi keresőszóval már biztos megtalálja a szerző ezt a posztot, de hát whatever... b@ssza kecske...), meg mellesleg azt sem tudtam, mi az a szabvány.

Viszont őszintén elgondolkodtat, ki a frászt érdekel ez (jó, oké, a minor 16. századi angol szerzők sem sok mindenkit, lássuk be), másrészt pedig én szégyellem magam ennek a szövegnek a minősége miatt, és erőszakkal kell visszafognom magam, hogy ne írjam át egy fokkal jobbra. 

Arról az aprócska tényről pedig nem is szólnék, hogy akinek a cv-jében felsőfokú angol nyelvtudás van megjelölve (és vélhetőleg még a terminológiát is ismeri), mi a bibas fityfenéért nem tudja maga angolul megírni a kib@szott szövegét.

Jó, persze ha nem lennének lusta és tehetségtelen, de pénzes emberek/egyetemek/szerzők [szabadon behelyettesíthető], akkor nekünk, okosoknak (akiknek még a seggében is agya felye van) nem lenne munkánk.

Egyrészt tök gáz mindent szekundér forrásból idézni, másrészt nem ártana ismerni a citációs rendszereket (ha már...), harmadrészt egy nyelvésznek tudnia kellene magyarul fogalmazni. Nem győzöm irtani a "tény azonban, hogy...", "megjegyzendő, hogy..." típusú szófosást, nem értem a random lábjegyzeteket, és sajnos néha a mondatokat sem.

Kár, hogy ilyen kiművelt és alapos vagyok, lehettem volna valaki más (de a más az valaki más lett), és akkor biztos nagy karriert csinálok valami egyházi egyetemen én is. 

Nem, nem a szőlő savanyú egyébként, köszönöm szépen, van állásom; inkább attól vagyok elszomorodva, hogy ezek a gány munkák teljesen aláássák a magyarországi tudományt. Voltam egyházi egyetemen konferencián egyébként, láttam, hogy dől a pénz, jók voltak a kaják. Sok remek kollégának adtak ott állást, akik átmentek az állami helyekről, mert ott biztos több a cafeteria és biztosabb a szék a seggük alatt. (És akadnak kevésbé remek kollégák is, ezt a linket feltétlenül nézzétek meg itt, na ő egy nagyon kedves nő, már könyvet is írt meg minden, de azt szeretném mondani, hogy tehetséges fiatal doktoranduszok csapolnak sört Írországban és hagyják félbe a doktori képzést, mert itthon szarban vannak az egyetemek.)

No mindegy, jobb is így, hogy a névtelenség szürke mocsarába süllyedek, és csak ez a blog van, ami világhírűvé tesz, legalább nem szidnak ismeretlen netes megmondóemberek, milyen szar tanulmányt írtam ide meg oda.*

A címről meg annyit egyszerű lenne arra a Bödőcs-könyvre asszociálni, amit természetesen még mindig nem olvastam, de nem erről van szó, hanem a metaforás tanulmány utolsó 10 sorához nincs már egy hangyafasznyi türelmem se...

(* Egyébként meg írtam párat, és azok nem szarok, nyomozzátok csak ki.)