Trouble

Mondták már, hogy a blogger ritkán szól, de akkor jókat mond - nos, most felrúgva a minőség és mennyiség elvét, megpróbálok inkább többször írni, mert (önző módon) attól bizonyítottan jobban érzem magam, és még az írást sem felejtem el. Nem akarom elfelejteni ugyanis.

Eddig egy napot dolgoztam az iskolában, mert tegnap és ma kirándulni voltunk egy új osztállyal. Az új ofő bemutatkozós osztálykirándulásba szervezett be, Diósvölgyben voltunk. Nos, nekem öt éve nem volt kilencedikes osztályom, már-már kezdtem elhinni magamról, hogy én inkább idősebb gyerekekhez passzolok...

... ami igaz is, mert a kamaszlány (és fiú!) vihogás rövid idő alatt kivett az észből. Elszoktam attól, hogy a 15 évesek gyakorlatilag bármin képesek kontrollálatlanul vihogni, hogy minden ciki nekik (vagy égő), hogy minden második szavuk valami angol gamer szleng, és hogy fogalmuk sincs, hogy kell a felnőttekkel viselkedni.

Azért jól összejöttünk, az ofő elfogadja, amilyen vagyok, sőt, még tán hálás is, hogy nem pörgök sokezres fordulatszámon, mert erre ott van ő. 

Tapasztalatok: az első dolog, amire meg kell tanítani a gyerekeket, az a "jó napot kívánok" és a "viszontlátásra". Utána az, hogy szóljanak egy egyenrangú partnerhez (mindegy, hogy diák vagy tanár). Már kialakultak a klikkek persze, sajnáltam is a kicsit leszakadó, vagy bármilyen szempontból furcsa és kilógó versenyzőket, de talán majd ők is találnak barátokat valamikor. Fokozottan figyelni kell a bullyingra, meg arra is, hogy a rögvalósággal ezeknek a gyerekeknek gyakorlatilag semmilyen kapcsolatuk nincs. Pl. meglepődnek, hogy egy nomád sátorhelyen bogarak vannak, hogy csípnek a szúnyogok, életükben nem láttak tábortüzet, megrakni se tudják, nem esznek a nekik rendelt reggeliből (mert nem éhesek, persze 5 perc múlva meg igen), és még sorolhatnám.

Szóval igazi hős vagyok, kb. másfél órát aludtam, mert az éjszaka többi része (a legnagyobb jóindulat mellett) azzal telt, hogy a fiúk ordítozva ingáztak a farakás és a (már majdnem kialudt, és nem mellesleg a két tanárnő által megrakott) tábortűz között, amit persze alig bírtak újjáéleszteni. (Erről jut eszembe egy másik eklatáns probléma, a káromkodás, aminek láthatóan se helyét, se idejét vagy megfelelő alkalmát nem tudják belőni.)

Most mondhatjátok, hogy ez nem hősiesség, de részemről az, ui. én egyáltalán nem vagyok ez az együtt fekszünk/együtt kelünk típusú tanár; dolgozom, aztán odaadom a teret és az önállóságot, és ezt én is elvárom. 

Vittem persze könyvet, és jól elképzeltem, hogy hajnalban majd kiülök a felkelő nap fényébe, és folytatom valamelyik könyvemet, miközben áhítatos csend vesz körül (cirip, cirip!)... na persze! Mire a hőzöngő tűzugrók végre kidőltek, addigra felébredtek a lányok, akiket meg felvert a zaj. Úgyhogy hiába fantáziáltam én egy fél órácska nyugalmat, ezek folyamatosan jöttek-mentek, jöttek-mentek, jöttek-mentek... És hát mindenki ismeri azt a kollégatípust, aki folyton beszél...

Azért épségben hazahoztunk mindenki, sehol egy pia, sehol semmi szemét, max. kóros kialvatlanság, remélhetőleg ez így is marad (nem). Na mindegy, délutánra kidőltem picit, és ettől picit alter lett ez az első munkahét. 

Holnap például a közjegyzőnél kezdek (érdekérvényesítés ON), aztán bemegyek dolgozni, majd lelépek, amit lehet. Ahogy a hazai közoktatási helyzet tanévnyitó viszonyait látom, óriási a káosz mindenütt, a kollégák csak arra várnak, hogy megérkezzenek végre a gyerekek, aztán lehessen bezárkózni az osztályterembe. Tanárhiány, felmondások, bizonytalanság mindenütt. 

Ez is egy csodás tanévnek ígérkezik.