Hadd osszam meg veletek ezt a csodálatos születésnapi történetet.
Szeptember 2-án hajnali 4-kor arra ébredek, hogy a lakótelepen valaki fojtott hangerőn dzsesszt hallgat. Instrumentális dzsesszt, még hozzá. Trombita.
Milyen remek ízlése van itt valakinek, gondolom magamban félálomban, és a lassú fordulatszámú agyi kapacitásommal morfondírozni kezdek, ki lehet az itt a bányász panelekben, aki szereti az ilyesmit.
Aztán mivel visszaaludni nem tudok, kimegyek az erkélyre, hogy megnézzem, merről jöhet a hang. Nem tudom megállapítani, ezért elkezdek arra gyanakodni, hogy esetleg agydaganatom van (?) vagy álmodom.
Visszafekszem, tovább figyelem a zenét, egyre éberebb vagyok.
Lassan arra is rájövök, hogy Dizzy Gillespie játszik, na, nem azért, mert ekkora pro vagyok, hanem mert egész héten egy Gillespie-lemezt hallgattam -- a kocsiban.
A csodálkozásom egyre erősödik, de még mindig túlságosan korán van, túlságosan pizsamában vagyok, és túlságosan nem értem az egészet.
Aztán mégis kapom magam, felhúzok valamit, és (hajnali 4-kor, mondom) lecammogok a kocsihoz.
És tényleg, a zárt ajtók mögött ott szól a cédém.
Mégis mennyi véletlenen múlt, hogy nem merült le az aksi?
Pont az ablak alatt álltam, pont jó a fülem, pont felébredtem, pont max. 20 perccel korábban kapcsolhatott be a magnó, hiszen az autó utána simán elindult. Pont olyan zene szólt, aminek hallatán gyanakodni kezdtem; ha a Retró Rádió szól, biztos nem megyek sehová, legfeljebb bosszankodom egy sort.
Sikeres önnyomozás tragikus végkifejlet nélkül, egy optimista görög sorsdrámacsökevény.
Magyarázat persze nincs, de az biztos, hogy az istenek figyelnek rám.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése