Luton tényleg pici, és mindent nagyon könnyű megtalálni, a tömeg sodorja magával az embert, ki se lehet hagyni semelyik lépést. És ott már sokan voltak magyarok meg tapasztalt London - Budapest commuterek is. A becsekkolásnál sajnos kiszúrták a bőröndömre erősített hálózsákomat (frankó német múmiahálózsák, bélelt, még egyetemista koromban vettem), és azt visszatartották, mondván, hogy mindenképpen (!!!) elveszne (*kacsint*), de ha rajta is hagyom, sápot kell fizetnem, annyit, amiből kb. két hálózsák kijön... És akkor úgy gondoltam, ha fizetek is, meg még el is veszejtik, akkor inkább hagyom... remélem, valami rászoruló reptéri csövesnek odaadták.
A bőröndöm egyébként nem is volt túlsúlyos, mondjuk a Wizznél a limit most 32 kiló, az enyém meg 26 volt... de persze emiatt is idegeskedtem, mert abszolút semmi, de semmi arányérzékem nincs se súlyban, se hosszúságban (az egy héttel korábban feladott könyveknél is izgultam, hogy több, mint 25, erre csak 13 volt...).
A fapados marha kényelmetlen, kb. mint az IC, szűk a hely és sok az utas, ráadásul mellettem egy túlméretezett hölgyemény ült egy nagyon pici bébivel, aki persze végigbömbölte az utat. Jófej gofri voltam, és sokat segítettem felszedni a cumit meg megfogni a gyereket, amíg anyu kimászott a széksorok közül, cserébe kaptam egy üveg ásványvizet, ami nagyon jól jött, mert nem volt nálam - a security checknél ugyanis elveszik a folyadékot, szóval fogalmam sem volt, hol szerezte mindenki a vizet, nyilván az automatákból. Szóval még mondja valaki, hogy bunkók a magyarok, ez a nő a limitált szókincsével meg az egyszerű gondolatfutamaival végül is tök rendes volt.
Kis késéssel szálltunk fel, az érzés kifejezetten adrenalinserkentő volt, mint mikor a kocsiban az ember rálép a pedálra a lejtőn/emelkedőn; szóval jó. Mivel verőfény volt, mindent láttam, és azt hiszem, még soha sehol nem tapasztaltam még olyan csodás kékséget, mint a felhők felett. Kár, hogy nem kommentálták, mikor hol járunk, úgyhogy csak tippelni tudtam a Rajnára, aztán meg Esztergomra.
Ferihegy 1-en reptéri transzfer várt haza, ami megint nyomorgós volt, heten ültünk benne. Engem vettek fel utoljára, már majdnem elindultam a vonathoz türelmetlenségemben (4-kor keltem ugyanis). Az úton semmi különöset nem éreztem a táj láttán, viszont lekötöttek az útitársak: három holland, egy srác és két Dublinból, valami kongresszusról érkező egészségügyis nő. Na, ez utóbbiak anyáztak a légkondi hiánya, majd a huzat miatt, utána az utakat szidták, közben meg hosszú telefonbeszélgetéseket folytattak, amit utána aztán alaposan kibeszéltek. Mondjuk én sem örültem, hogy a kertváros felől érkezve nem engem tettek ki először ott, hanem még körbegányoltuk a belvárost, hogy a hollandokat elvigyük a Palatinusba, de eszembe se jutott, hogy ez azért van, mert ők "reklamálnának"... a nénik ellenben sóhajtoztak, forgatták a szemüket, ja, és pofátlanul letegeztek (amire, mint furcsaságra egyébként mindjárt vissza is térek).
Négyre értem vissza, aztán elrohantam az egyik kiskorúért a kisiskolába. Muszáj volt, hiszen előző este pókot talált a fürdőszobában, s félelmei ellenére nem visított, és igen reménykedett, hogy az meghozza a szerencséjét, miszerint én hozom el. Hát, meg is hozta.
Aztán még egy hétig örömködtünk.
---
Most már dolgozom ezen a héten, az iskolában körbenyaltak meg megkérdezték, hol barnultam le (???). Mindenkinek beígértem a "majd mesélek"-et, amiből többségében nyilván nem lesz semmi, mert a három napos csodák hamar lecsengenek. Azt viszont erősen és kissé meglepő módon tapasztalom meg, hogy a gyerekek az iskolában kurvára örülnek nekem. De tényleg. Nem pacsiznak meg ilyesmi, egyszerűen tök könnyű tanítani nekik most. Nyilván jövő héten már másképp lesz, mert minden boldogság viszonylagos.
Lassan-lassan elfelejtem, ami a hazaérkezéskor furcsa volt. Például hogy az utcán magyarul beszélnek, vagy ha valakinek nekimegyek, ne azt mondjam, sorry. A legszembetűnőbb a fentebb említett -- és komolyan mondom, bunkónak érzem -- tegeződés, mert rendben van, hogy egy tízest legalább letagadhatnék (főleg most, hogy csutkára felnyírattam a hajam), de gyűlölöm, amikor valaki, akit távolságtartásból és udvariasságból magázok, letegez. A csendőrpertu pedig kiakaszt. Angliában mindenki tök udvarias mindenkivel, itt meg fű-fa-virág lehellóz, még a bankban is. Anyátok....
Szerdán este egyébként már tanfolyamoztam, most meg már lassan minden olyan, mintha el sem mentem volna. De valami talán mégsem: egyelőre tökre nyugodt vagyok, és nagyjából még semmi nem tudott felcseszni. Kíváncsian várom, meddig tart ez majd.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése