Mi a különbség a Globe és a Hamley's között?

Mivel az a három olvasóm, aki van, nem bír magával, ezért most elmagyarázom azt a szentségtörő gondolatomat, ami a tegnapi Globe színházbeli látogatásomkor támadt: miszerint a Globe lehet, hogy nem is színház.

Ez a gondolat egyrészt lerombol egy mítoszt, másrészt felépít egy másikat, harmadrészt pedig közvetlen közelről megtapasztalva beigazol néhány régóta fontolgatott sejtést. Na de menjünk sorjában.
Aki nem ismerné az újjépített Globe történetét, annak mindenképp el kell mondani, hogy az ötlet 1949-ben fogant meg egy amerikai színész-rendező, Sam Wanamaker fejében. Huszonegy évvel később megalapította a Shakespeare Globe Trust-ot, ami azt a célt tűzte ki, hogy egyrészt felépíti a hajdani Globe színház (épült 1599-ben) pontos mását, kiállításokat üzemeltet és kutatóközpontot hoz létre. Több évtizeden át kutatták, elemezték, hogy is nézhetett ki az eredeti épület, áttanulmányoztak történelmi dokumentumokat, rajzokat, drámaszövegeket, színháztörténészek, építészek, kutatók együttműködésének eredményeképpen pedig 1997-ben végül megnyílt a Globe a Temze-parton majdnem közvetlenül a Tate Modern mellett. A hely, ahol van, nem pont az eredeti, hiszen azt már belepték a Bankside egyéb épületei. Nemcsak színház, hanem, az ígéretekhez híven kutatóközpont, könyvtár, kiállítások, sőt étterem, shop is működik itt. Be lehet fizetni színháztúrára is, és amikor a matiné-előadás miatt a színházat magát nem lehet megnézni, az embert átviszik a pár sarokkal odébb lévő Rose színház maradványaihoz (egy felhőkarcoló alagsorában folytak az 1989-ben felfedezett nyomok ásatásai, amikor legutóbb itt jártam, de ahogy látom, most már azt tervezik, hogy ezt is rekonstruálják).

A Globe színházat a tradicionális brit színháztörténet legnagyobb vívmányának szokás tekinteni. A rekonstrukció fő tanácsadója az akadémiai oldalról Andrew Gurr színháztörténész volt, akinek közreműködésével aztán könyv is készült a munkafolyamatról. A cél mindvégig nem titkoltan az volt, hogy visszahozzák, újrateremtsék a Shakespeare-korabeli kondíciókat és színjátszást. Ezért aztán csakis koramodern darabokat (zömében persze Shakespeare-t) játszanak korhű jelmezekben, különösebb technika nélkül. Az épület persze korszerűbb, például védve van az időjárás viszontagságai és különféle katasztrófahelyzetek ellen, vannak reflektorok (hiszen este is vannak előadások), de csakis a tavasztól őszig tartó szezonban játszanak, nincs világításterv, élőben megy a zene, stb. Az eredeti állapotokhoz képest változás még, hogy - bár állandó társulat nincs - színésznők is szerepelhetnek. Az előadásokra álló- és ülőjegy egyaránt kapható, a kornak megfelelően arányos áron (értsd: az állójegy a legolcsóbb, 5 font). A színpadra be lehet vinni ételt és italt (ami önmagában nem kuriózum, más színházakban is tapasztaltam ezt), a szünetekben pedig a színházudvarban lehet eltölteni az időt. A beléptetés nem az épületnél, hanem az udvar kapujánál történik. Annyira erős a hagyományőrzés, hogy az első női szerző művét például csak (több mint 400 év után) az idén mutatták be, igen, Nell Leyshon Bedlam című előadása az első női szerzőtől befogadott darab.

Az egész projektet rengeteg kritika érte és éri folyamatosan színházi szempontból. Egyrészt azt mondják, hogy a cél (azaz az eredeti kondíciók rekonstruálása) eleve lehetetlen, hiszen változtak a nézők és a befogadás, a színészet, meg egyáltalán a kontextus. Mindebből az következik, hogy a produkciók nem életszerűek, az egész inkább múzeum és turistalátványosság jellegű. Az előadások színházi szempontból, kritikailag igazán nem értékelhetők.
És valóban, a feel-good-funon kívül én sem éreztem semmi különöset. Nem zárom ki persze annak a lehetőségét, hogy születhettek, születhetnek itt jó előadások és katartikus pillanatok is, mindenesetre szöget ütött a fejembe, hogy tényleg, miért is nem írnak mérvadó színházi szaklapok az itteni előadásokról.

Az este a befogadási folyamatok megfigyelésére mindenesetre nagyon alkalmas volt. Félrészeg turisták jöttek-mentek ki és be (mert azt lehet, hiába fizettél, akár az egész előadást is kint töltheted a büfében), a színpadról persze lefröcsköltek minket mindenfélével, felráncigáltak egy nézőt is (szerintem beépített ember volt) egy adott jelenetnél, állandó az interakció, akár a cirkuszban. A "teremőrök" jelenléte ezért eléggé életidegen, az hagyján, hogy a sutyiban fotózókra rászólnak, de - az autentikusság jegyében - az nem fért a fejembe, miért állítják fel az aréna szélén a földre ülőket és miért szólnak rá a hangosabban beszélgetőkre. A tapasztaltak tökéletesen igazolni látszanak azt a hipotézisemet, miszerint ilyen körülmények között nem létezhetett naturalista, lélektani alapú színjátszás, mert nézőnek és színésznek egyaránt lehetetlen a magába zárkózás. Viszont elgondolkodtam, miért is nem érzek többet, mint pár nappal azelőtt a Hamley's játék öt emeletes superstore-ban, ami a világ egyik legnagyobb játékboldkomplexuma, és ahol minden emeleten és sarkon bűvészek, bohócok és egyéb szórakoztatók játszották az eszüket.

A közönség változik, akárcsak a színház vagy bármi más. Az Erzsébet-korban kisebb fajta csodával is felérhetett egy-egy előadás ereje, ahogy ezt rengeteg korabeli szöveg leírja. Ami akkor érvényes volt, az viszont ma már lehet, hogy halott színház. Nekünk már mások a csodáink, ha arra vágyunk, valószínűleg máshová kell menni. Ugyanakkor elismerem, hogy a Globe egy páratlan tér remek lehetőségekkel. És ha nem ragaszkodnának ennyire az egyébként nem ismert, nem ismerhető, és ezért nem létező idealista eredetiséghez, akkor bizonyára nagyon jó előadásokat is lehetne itt csinálni. Hátrahagyva a régi kosztümöket, a deklamálást, meg az összes többi életidegen, idejétmúlt, halott dolgot, beengedve más, friss értelmezéseket.
Ha a cél persze az, hogy bemutassuk a világnak, meg tudtuk őrizni az "igazi" Shakespeare-t, akkor nem sok minden fog változni. A britek ebben nagyon jók, ezt már többször megírtam: remekül tudnak összefonódni a saját, sokszor reflektálatlanul hagyott hagyományaikkal örökre.

Van persze egy másik szempont is: manapság mindenféle megnyilatkozás besorolható a performansz kategóriájába, így a cirkusz, a Hamley's és a Globe-előadások is. Hagyományosabb felfogású színháztudósok szerint a nagyon tág szempontrendszer azonban nem alkalmas a finomságok megmagyarázására, és a minden előadás, minden performansz alaptétele megengedi akár azt is, hogy a Hamletet és a műkorcsolyaversenyt egy műfajúnak tartsuk. Igen ám - mondja Richard Hornby - de van egy alapvető különbség: a cél. Míg a Hamlet elsősorban esztétikai mércével mérhető, a korcsolya csak másodsorban mérhető azzal, mert az alapvető célja más, akármilyen szép is. Hát igen. Akkor most már csak az a kérdés (a valódi kérdés), hogy valójában miben ragadható meg a Globe-előadások célja manapság.