A héten...

... előkerült a harmadik szobából az új lakó, valami lány, aki állítólag két hete (de szintén ideiglenesen) itt lakik, de én még nem találkoztam vele. Ennek oka nyilvánvalóan az, hogy teljesen ellentétes az életritmusunk, amikor találkoztunk, pont fél 2 volt (délután), ő akkor kelt fel, és erősen meglepődött, hogy én ebédet csinálok. Rögtön lelejmolt kávéval (az övé állítólag "eltűnt"), túlestünk a formális bemutatkozó körön, aztán mentünk a dolgunkra.

A ház furcsa. A csaj, akitől én bérelem a szobát, a héten végleg kipakolt, mert máshova költözik, és elárult néhány intim titkot... hogy mennyire elege lett az éjjel 11-kor kezdődő főzőcskézésből meg a hajnali 6-kori zajongásból. Ez a lány holland. A lakótársai egy finn és egy spanyol lány voltak. Megértem, a kulturális különbségeket lehet, hogy az együttélés legelemibb szintjein is nehéz megoldani. Most a legjobb barátjával lakik, mondja, és minden tökéletes. Mondtam neki, hogy igen, én is tapasztalok furcsaságokat, mint az éjjel 2-kor való tányércsörömpölés, meg hogy szarnak a patkányokra és a penészre, és minden ottmarad a konyhában, hogy van, aki nem ismeri a wc kefét vagy hogy két hónapja a közös helyiségeket csak én takarítottam ki egyedül... és hogy bár az elején jóindulatúan közösködtem, ma már saját wc-papírt, mosogatószert és egyebeket tartok fenn. Bólogatunk ezeken, mint két nagyon bölcs "európai"... rögtön be is ismerjük, hogy ez hülyeség, és nem szabadna ilyeneket gondolni/mondani, de hát. Aztán azt is megbeszéljük gyorsan, hogy én talán azért tettem magam gyorsan túl ezeken, mert tudom, hogy az ittlétem átmeneti.
És tényleg, most már eléggé otthon járnak a gondolataim. Az elkövetkező heteken, hónapokon. Vettem néhány nagyon spéci tehát (füstös, indiai gyömbéres meg bergamott ízesítésűeket), J. mamának arab sálat és gyömbéres teasütit, a papának meg kis kiszerelésű skót viszkit - persze orvosilag nem ihatna, de hát a falusi emberek szarnak az orvosokra, és sokszor igazuk van - a képeslapomat is körbemutogatták a faluban, mi lesz még a gyömbéres sütivel meg a sállal... Megírtam az utolsó cikket, röhögtem egy sort a hazai írott média körülményeskedésein... elgondolkodtam azon, vajon mikor fogok megint cikket írni, és főleg MIRŐL.

Hazafiasabb érzelmű angliai magyar ismerőseim azt mondják, nem tudják eldönteni mitévők legyenek. A klíma (sok eső, kevés napfény) nagyjából elviselhetetlen, otthon viszont az életszínvonal az. S ott az a fránya magyarság, a kötődés. És hogy én mit gondolok. Azt gondolom, aki családostól lehet itt, és van biztos egzisztenciája, PLÁNE, ha azt dolgozhatja, amit szeret és amit otthon is, maradjon. Az időjárás megszokható. Egy multikulturálisan befogadó környezetből könnyebben mozdul az ember napfényesebb vidékek felé is akár. És a gyerekeik kisiskolásként, kétnyelvű, színes környezetben egy olyan esélyt kapnak, amilyet máshogy talán soha nem. Már tinédzserként boldogulni fognak önállóan az egész világban. (Az unokatestvéreimen látom ezt, akik kicsiként megjárták Bostont és Baselt is...) Ha tehetném, minden magyar gyereket - főleg a nemzeti radikálisokat, mert ilyenek is vannak középiskolás körökben - multikulturális környezetbe raknék egy meghatározó időre. (Tán a felnőtteket is, de ott kevesebb reményt látok.) Hogy lássák, hogy bár az arabok hangoskodnak a buszon meg ordibálnak az utcán, azért Európa "olvasztótégelyében" megférnek másokkal; a csendes ázsiaiakkal, az exhibicionista olaszokkal, a rágógumi-beszédű amerikaiakkal, és velünk is, mindannyian megférünk együtt. Hogy elérjük azt, hogy egy 'négert' már ne megbámuljunk az utcán otthon, hanem ugyanúgy átsiklassuk felette a tekintetünket, mint bárki máson, akinek sötétebb a bőre... ez lenne jó. Óriási esély kap az a gyerek, aki mindezt megtapasztalhatja. És akkor biztos nem cigányozna olyan könnyen, mint ahogy teszi amúgy.

Részemről az utolsó fontjaimból tett utolsó látogatásomat a Westminster apátságba tervezem. Jelenleg a sok betűcsépelésen kívül ez a legjobb, amit tehetek.