Meglátogatott...

... engem az egyik legkedvesebb egyetemi barátném, akinek az élete egy kész regény (mondjuk szerinte meg nyilván az enyém az). O. egy hihetetlenül viharos lány, a barátságunk kezdete óta odavoltam érte, már csak azért is, mert minden olyan tulajdonság megvan benne, amire én nagyon vágyom, de belőlem hiányoznak, és soha nem is lesznek meg, mert másmilyen vagyok: a kalandvágy, a merészség, a rámenősség, az exhibicionizmus. Az ilyesmit ma már nem irigylem, de tudom, hogy a legtartósabb kapcsolataim-barátságaim azokkal voltak és vannak, akikben mindez megvan, vagyis, akik mindazt kiegészítik bennem, ami én nem vagyok (és fordítva). Az ilyesfajta kapcsolatok és barátságok (úgy szoktuk nevezni, "a kosokbikák" és én, és tényleg horoszkópilag is van ebben valami, hisz életem legmeghatározóbb személyei vehemensek és brutál hurrikániák) amolyan idegtépően rapszodikusak, sok veszekedéssel tarkítottak, hevesek, de amúgy szeretem azt hinni, hogy amennyire nekem szükségem van a temperamentumra és az őrületre, annyira nekik is az én sztoikus, nyugodt, higgadt racionalizmusomra és rálátásomra. Egyébként nagyon jól jellemzi őt, hogy hozott nekem 1) egy rakás túrórudit 2) egy kis gömb unikumot a közelgő szülinapomra 3) egy doboz Mese mézes linzert - ami természetesen inkább az ő kedvence, ahogy a túró rudi is 4) és aminek a legjobban örültem, egy csokorral a haza sajtótermésből (jelesül aktuális Magyar Narancs, Figyelő, Nők Lapja és Story - mindez a régi szép idők magyar közéleti kérdéseket érintő fika- és savazóbajnokságait érintő emlékeket idézi fel). 

Szóval meglátogatott, de egyébként nem hozzám jött, hanem a szerelméhez, aki egy nála 16 évvel idősebb punk rocker fazon (mellesleg rendes ember, van polgári állása is és tudja a határokat), és akivel a szerelem O. egy éves kalandvágyó itt tartózkodása alatt alakult ki - a londoni metrón. Meglátni és megszeretni. Hát, egy ideje tudom, hogy ilyen tényleg van - egyébként. Szóval O.-t mindig is irigyeltem, hogy képes 360 fokos fordulatokat véghez vinni az életében, ha épp úgy látja szükségét (hülyeség, mert én is képes vagyok rá egyébként), és erre remek példa a mostani eset is: október 1-től felmondott az amúgy jól fizető, versenyszférabeli munkahelyén, hogy visszaköltözzön ide, s kiderítse, működik-e a dolog is a hétköznapok szintjén a punk rockerrel (aki egyébként rendes ember, és már nem is egy mai évjárat). Nem féltem, biztos vagyok benne, hogy ha esetleg NEM, akkor is meg fogja találni a visszautat.

A találkozásig hátralévő időt (a hétvégét a punk rocker a beteg mamájánál töltötte, mert egyébként rendes ember) együtt töltöttük el, és bejártunk jó sok olyan helyet, amit O. annak idején az egy éve alatt megnézett, én viszont még nem láttam. 


Elmentünk például Holbornban a Sir John Soane's Museumba, ami a Bank of England híres építészének háza volt - ma múzeum. (Ha a linkre kattintatok, azon belül pedig a View the Museum in 360°-ra, akkor az egeret a 'videóra' kattintva, és forgatva azt, látni fogjátok a ház panorámaképét...) Egészen fantasztikus, ahogy a ház tele van zsúfolva műkincsekkel és festményekkel, mint egy mini múzeum. 


Csak korlátozott létszámú látogatót engednek be. A képszoba álfalai kihajthatóak, és minden fél órában egy kesztyűs asszisztens mutogatja az eredeti (!) 19. századi festményeket, Soane magángyűjteményéből. Az egész épület mértanilag aprólékosan tervezett, ha sütött volna a nap, még azt is láthattuk volna, ahogy a fény különféle vetületei más és más megvilágításba helyezik a tereket.
Megnéztük a Temple Church-öt, ahol a Da Vinci-kód bizonyos epizódjai is játszódnak (és annak idején cikkeztek is róla, hogy majd 50%-al nőtt a látogatottság a könyv és a film óta, a link magyar nyelvű!). Ittunk sört a Ye Olde Chesire Cheese-ben, ami Anglia állítólag legöregebb pubja (1538, újraépítve a nagy londoni tűzvész után), és ahol olyan prominens személyiségek voltak vendégek, mint Arthur Conan Doyle, Charles Dickens vagy Ben Jonson (?). Másnap aztán voltuk a Spitalfields vásárban, ami egy nagy kézműves kirakodás Dél-Londonban a Liverpool Street környékén. Ott eltöltöttünk egy napot, megnéztük az ékszereket meg a ruhákat, aztán ettünk egy nagyon szuper pizzériában olyan pizzát, amilyet azelőtt még sosem láttam: a tésztája nem az élesztős felfújt csoda volt, hanem vékony és törékeny-ropogós, mint a taco tészta része vagy a csipsz, a feltét pedig egyrészt nem tocsogott a paradicsomszószban, másrészt nem volt szétsütve, hanem mindenféle friss-spéci dolgokból állt (kecskesajt, spenót, ruccola, stb.), ja és mozzarella sem volt rajta, úgyhogy biztosan valami egyedi recept... amit én nem ismerek. Az étterem is hihetetlen eklektikájú volt, olyan, mint ahol még nem fejezték be a felújítást.
Voltunk aztán a Columbia Road virágpiacán, ahol a pálmáktól a kankalinig mindent lehet kapni, de hát sajnos ez nem tartós áru. A fotókon láthatjátok azt is, mekkora tömeg volt.
Aztán szépen otthagytam a Liverpool állomáson, és eljöttem. Holnap itt bank holiday van, azaz munkaszüneti nap, de jövő héten állítólag még találkozunk. O. panaszkodott, hogy a főnöke hisztizik és nem beszél vele, amióta felmondott. Mondtam neki, hogy hát, próbálja megérteni, tőle nem könnyű elszakadni. 

(Bocsánat, hogy a linkek mindig angol nyelvűek zömében, de egyszerűen nincs magyar referencia.)